LYCANTHROPIA: Postmortem Civilization

A 2010-ben Dunaújvárosban alakult Lycanthropia kezdeti időszakáról nem sokat tudok, de a csapat, a hiányos adatok alapján leszűrve, elég későn került át aktívabb fázisba. 2019-ben jelent meg a Blood Contract nevet viselő debütalbum, s a zenekar, amikor tehette, koncerteket is adott, miközben készült a folytatást jelentő lemez anyaga. Már hónapok óta láthattunk beharangozó posztokat a készülő műről, mely végül decemberre készült el, tette közzé a kiadó digitálisan, s ami még fontosabb: préselte ki CD-n. Postmortem Civilization az új album címe, s úgy gondolom, ez a kifejezés elég beszédes mindazok számára, akik legalább valamennyire igyekeznek tisztán látni, és nincsenek menthetetlenül beleragadva a modern világ és „értékrend” ragacsos hálójába. De a tartalmi részről majd a későbbiekben... Az új Lycanthropia méregerős death metalt kínál, amiről mindenki meggyőződhet, aki kedveli ezt a vérbő irányzatot, s annak több válfajával is baráti kapcsolatot ápol. Az album hangzása tiszta és átlátható, de nem a tükörfényesre polírozott fajtából; Suplicz Gábor Bernát gitárja brutálisan, kellő nyerseséggel szól, van rajta elég „kosz” ahhoz, ami egy effajta zenéhez elengedhetetlen. Ami a ritmushangszereket illeti, Anda Vilmos basszusgitárja megkapta a maga terét, azonban az ütőhangszereket dobgép szolgáltatja. A programozás jól sikerült, a dobok megfelelően szólnak, őszintén szólva nekem pl. fel sem tűnt, hogy nem élő dobos játszik a lemezen. Ez úgymond az album gyenge pontja, de mivel a produkcióval nincs probléma, a zene élvezetét ez a körülmény egyáltalán nem rontja le. A death metalnál a kulcs a riffekben van, s e tekintetben a Lycanthropia tagjainak nincs oka aggodalomra. Első hallásra a legtöbb ilyen jellegű lemez „mezeinek” tűnik, bevallom, nálam is sokat nyom a latban a rutin, azonban egy addig még nem hallott lemeznél első hallásra megállapítom, hogy lesz-e második alkalom. Nos, a Postmortem Civilizationnel megvolt a második, sőt, a sokadik is. A Lycanthropia death metalja nagy vonalakban a Deicide/Cannibal Corpse/Hate Eternal-vonalra illeszkedik, de nem túlzás az állítás, hogy sok veterán csapat teljesítményénél jóval erősebb a Postmortem Civilization. Pl. a Deicide utóbbi két évtizedének ténykedését megeszi reggelire a Lycanthropia albuma. És még seregnyi „kinti” DM-bandát kenterbe vernek. A legtöbb számot felsorolhatnám riff-ügyileg, de a From The Cradle To Grave, a Mors Triumphalis, a The Coming Race, vagy a komor, sötét Death In The Mirror külön kiemelendő Gábor gitározását tekintve. A masszív riffelést néha az adott dalba illeszkedő szóló teszi érdekesebbé. Nem beszélve a zenét változatosabbá tevő díszítésekről, extra témákról, melyek bárhol előfordulhatnak. Az izgalmas riffelés, nem lehet elégszer hangsúlyozni, a death metal sava-borsát adja. Valamint az a készség, amellyel a riffeket dalokká tudja alakítani a zenekar. Én a magam részéről örvendetesnek tartom, hogy a Lycanthropia nem erőlteti a sebességet a sebesség kedvéért, mert önmagában nem ettől lesz a zene súlyos hangvételű. Ruff László énekes erőteljes, az adott dalrészletnek megfelelően hangsúlyozott hörgése itt nem puszta díszítmény, vagy stíluselem, hanem a produktum fontos alkotóeleme. Kiemelten fontos a szövegvilág, amelyben – ez nemhogy ritka, de egyenesen kakukktojás a metalban – tradicionális tanítások, az örök érvényű bölcsesség mindennél fontosabb részletei formáltattak versekké, emellett, természetesen, ha már metalról van szó, a modern világ válsága, a világméretű krízisek problematikája nagy nyomatékot kap a szövegekben. Aki legalább valamennyire tájékozott a Philosophia Perennis területén, tudni fogja, miről szól a The Age Of Wolves, a Mors Triumphalis, ugyanakkor a Genocide By Injections cím nem igényel kommentárt. Ruff Laci e témákat értve, átélve mennydörgi el a sorokat. Remekül sikerült tehát a Lycanthropia albuma, remélem, élőben is sikerül megtekinteni őket. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2025. decemberi számából.

megtekintés     »     lycanthropia