2025. 12. 25. 17:20 » kritika » U2512
kiadó: Netflix
»
szöveg: Kánya Ferenc
A Stranger Things a Netflix egyik zászlóshajója: a Duffer testvérek ’80-as évekből táplálkozó, sci-fi / horror / coming‑of‑age története, amely egyszerre nosztalgikus és modern, egyszerre szól gyerekekről és felnőtteknek. A sorozat 2016 óta fut, és most, az ötödik évaddal érkezett el a végjátékhoz. A sztori központja egy Hawkins nevű kisváros, ahol egy kísérleti labor, egy másik dimenzió és egy csapat kamasz sorsa fonódik össze – és azóta is együtt zuhanunk velük lefelé a nyúl üregében. Nyúl ürege? Az. Metafora Carroll Alice Csodaországban című művéből: Alice beleesik, kilép a valóságból, és egy torz, ismerős, mégis idegen világba kerül, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ez a Stranger Things alapélménye is. Ha a mágikus 100 szavas határt átlépted, az azt jelenti, hogy érdekel, mi történik a mélyben. Mielőtt azonban továbbmennénk, fontos tisztázni: enyhe spoilerveszély következik. Nem célom lelőni a nagy pillanatokat, nem fogok kulcsjeleneteket szétmagyarázni, de előfordulhat, hogy olyan részleteket érintek, amelyek egy teljesen „szűz” nézőnek jobban esnének saját tempóban. Aki már látta az új epizódokat, annak azért érdemes tovább olvasnia, mert itt nem egyszerű recap jön: inkább egy pici mögélátás, karakterív‑boncolás, médiakritikai gyorsröntgen arról, hogyan épül a végjáték, hol erős a sorozat, hol recseg, és miért működik – vagy miért nem – az, amit látunk. Aki még nem nézte meg, annak pedig azért ajánlom a folytatást, mert ez a cikk nem elvesz az élményből, hanem keretet ad hozzá: segít megérteni, milyen irányba tart a történet, mire érdemes figyelni, hogyan változtak a karakterek, és miért más ez az évad, mint az eddigiek – anélkül, hogy a nagy pillanatokat elvenném. Nos, a gyerekek a szemünk előtt nőttek fel, és ez az évad már nem finomkodik ebben a felnövésben: a világ széthasad, a karakterek is vele együtt, a sorozat pedig végre megmutatja, hogy a nosztalgia körül, mögött és alatt mindig ott lapult a horror – csak eddig nem engedték előtérbe. Most viszont igen. Foglaljuk össze, mi történt eddig – és mit jelent ez a végjáték szempontjából. Portya – a romok között nincs több illúzió Hawkins úgy néz ki, mintha valaki megpróbálta volna kívülről újraformázni, de félúton meggondolta magát. A sorozat itt végre elengedi a „kisvárosi misztikum” romantikáját, és megmutatja a következményeket – valamit, amit a korábbi évadok sokszor elodáztak. A Netflix évekig építette a „gyerekek megmentik a világot” mítoszát, de most mintha végre vállalná a saját súlyát: a gyerekek nem mentették meg a világot. Felnőttek, és a világ nem igazságos, nem kér bocsánatot. Tizi karaktere is ebbe az irányba mozdul: ereje instabil, és ez végre nem csak dramaturgiai eszköz, hanem valódi belső konfliktus. Korábban az erőingadozás többnyire cselekménytechnikai fogás volt – most viszont identitásválság: nem tudja, ki ő az ereje nélkül, és nem tudja, bízhat‑e magában. Will újra érzi Vecnát, de most már nem áldozat – inkább médium. Ez a szerep évek óta lógott a levegőben, most végre előtérbe kerül ez is. Hopper és Joyce próbálnak rendet tartani, de a kormányzat itt már nem sugalmazott, hanem kimondott ellenséggé válik. Ez persze nem pártpolitika, hanem klasszikus sci-fi / horror toposz: a hatalom fél attól, amit nem ért. Holly Wheeler eltűnése – a történet végre vállalja magát A csapat szétszéled, és ez dramaturgiailag jót tesz a sorozatnak: több szál bontakozhat ki, és a Stranger Things mindig akkor működött a legjobban, amikor kisebb csoportokban dolgoztak a hőseink. A korábbi évadok gyakran estek a „mindenki mindenhol egyszerre” tempó csapdájába, de itt végre hagynak időt és teret a karaktereknek. A netflixes binge‑modell, azaz az évad egyszerre történő kiadása helyett most epizódról epizódra építkeznek – és ez határozottan jót tesz a feszültségnek és a ritmusnak. Logikai bicska viszont akad: a labor romjai között talált információk túl kényelmesen, túl „épp jókor” kerülnek elő. A sorozat néhányszor eddig is sugallta, hogy „Brenner mindent előre tudott”, de ennek észszerűsége már a harmadik évadban is kérdőjeles volt – itt sem erősebb. A Turnbow‑csapda – és a sorozat horror akar lenni A városban megjelenő lények nem újak, de a tálalás igen. A Stranger Things végre kirúgja a 13-as karika korlátait, és sötétebb, nyersebb képeket mutat. Tizi újra belép a pszichikai térbe, de most először látszik rajta valódi félelem. Will látomásai már nem csak lebegő cselekményelemek, hanem ténylegesen előreviszik a történetet. A sorozat egyik legszebb, legemberibb íve viszont Dustin felnőtté válása. Mindig ő volt a csapat comic reliefje: vicces, lelkes, okoskodó srác, aki a legsötétebb helyzetekben is fényt hozott. De ebben az évadban ez a fény már más: Dustin nem gyerek többé. A sorozat ezt nem mondja ki hangosan, de minden gesztusában ott a trauma – Eddie halála még mindig a vállán ül. A Stranger Things évekig úgy használta a horrort, mint vizuális világot vagy hangulati hátteret: ikonikus szörnyek, ismerős képek, nosztalgikus hangulat. Most viszont először érződik úgy, hogy a horror nem körítés, hanem állapot. A világ nem visszacsúszik a normálisba – hanem szétesik. Mágus – a végjáték előszobája Ez az epizód már egyértelműen a finálé felé mutat. A csapat rájön, hogy Vecna a Hawkins alatti csomópontokból táplálkozik – elegáns, bár kissé későn érkező magyarázat. A Creel-ház és a labor kulcsszerepe eddig is nyilvánvaló volt, most végre kimondják. Will is megfogalmazza végre, hogy Vecna figyeli őt – ez az évad egyik legőszintébb pillanata. Tizi és Will kapcsolata új mélységet kap, ami már a második évad óta húzódott-érett. Hopper továbbra is a sorozat morális gerince – ez most is működik. Újabb logikai bicska azonban: a „kormányzat vs. Tizi” konfliktus már szakadás előtti szállá kopott. Túl sokszor játszották el, hogy „Tizi veszélyes”, és a néző itt már biztosan tudja, hogy nem az – így nem keletkezik valódi feszültség. Milyen az ötödik évad eddig? A tempó feszesebb, mint a negyedik évad első felében, és kevésbé szétesett. A tét végre valódi, nem csak vizuális. Látványban ez a sorozat eddigi legambiciózusabb évada: a repedések, a sötét növényzet, a pszichikai tér – minden sötétebb, érettebb, halálosabb. A hangulat besűrűsödött: a korábbi évadokban szinte kizárólag díszletként funkcionáló horror most a cselekmény terébe zuhant és elfoglalta azt. Kevesebb a humor, több a trauma. A sorozat felnőtt, és úgy viselkedik, mint ami azt is tudja, hogy vége lesz. Milyen fináléra számítsunk? Nos, nem akarok vad teóriákat durrogtatni, de azt már nemigen próbálják titkolni, hogy Will kulcsszereplő lesz, új, veszélyes erejű kapcsolatot alakít ki Vecnával. Tizi és Vecna végső összecsapása elkerülhetetlen, és valószínűleg nem puszta látványorgia lesz, hanem érzelmi tétű harc: nem csak arról szól majd, ki győz fizikailag, hanem arról is, mi forog kockán a szereplők lelkében, identitásában, kapcsolataiban. A sorozat hangulata ezen a ponton inkább tragikus, mint diadalmas. Vecna célja már nem Hawkins – az csak az első frontvonal volt – hanem egy „új világ” létrehozása. A tét globális, a dimenziók összeolvadása nem áll meg Hawkinsnál. A karakterek ívei sem feltétlenül kapnak fair lezárást. A „happyend-jelző” valószínűleg csendben marad a véghajrában, de tartsuk vissza a könnyeket! Van még három és fél óra és a totális tragédia szinte biztosan nem az a befejezés, amit a sorozat választana. Dufferék mindig a fájó, de igazságos lezárás felé húztak, nem a teljes nihil felé. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2025/12. számából.
megtekintés » stranger things, sorozat, film
A nyúl üregének alján 2. rész – Hogy zárul a Stranger Things legsötétebb évada?
Fájó, de igazságos lezárás, vagy teljes nihil? Amikor már azt hinnénk, hogy minden pozíció a helyére került, a Stranger Things utolsó évada a Vol. 2-val és a fináléval tesz még néhány lépést lefelé a nyúl üregében. Apropó, nyúlüreg és Alice Csodaországban párhuzam! Jó...
kritika
Moorcock–Blondel–Recht–Poli:
ELRIC – 1. A rubin tónus
Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám anno, mikor először olvastam Elric kalandjait, legalábbis azt a kettőt, ami nálunk megjelent (Melibonéi Elric – 1993, Az igazgyöngy erődje – 1996). Michael Moorcock nagyon jól ír (nagy kedvencem még tőle a Harcikutya), a már-már ponyva...
kritika
LEX LEGION:
Lex Legion
„Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa.” Így szól a mondás, ami elsőnek eszembe jutott King Diamond zenekarának az egykori komplett hangszeres szekcióját felvonultató Lex Legion debütáló albumának vég...
kritika
SAINT AGNES:
Your God Fearing Days Are About To Begin
Poppy zenei pálfordulása és hirtelen jött népszerűsége metalos körökben sokakat meglepett, de el kell fogadnunk, hogy felnőtt ismét egy korosztály, akik igénylik a durvább zenéket, de nem valószínű, hogy azt 60-70 éves szőrös vénemberek lemezein fogják először keresni. Igeni...
kritika