SESQUIPEDALIOPHOBIA: The Gospel of Profanum EP

2025. 12. 26. 07:49   »   kritika   »   U2512

kiadó: szerzői kiadás   
»   szöveg: Kánya Ferenc

A Sesquipedaliophobia egy friss hazai extrém metal trió, amely már az első EP‑jével világossá teszi, hogy nem a műfaji konvenciók biztonsági zónájában kíván alkotni, hanem a határfeszegetést tűzte ki célul. Kik alkotják ezt a formációt? Igazából nem fontos. Ez a „homályban hagyás“ valószínűleg tudatos eszköz, mert önálló entitásként pozicionálja a projektet, megteremt egy „alap“ misztikát, a zenére irányítja a figyelmet, erősíti a koncepciót és nem utolsó sorban illeszkedik a műfaj esztétikájához. A projekt névválasztása mindenképp beszédes és önreflexív, hiszen a „sesquipedaliophobia“ szó azt jelenti: félelem a hosszú szavaktól – amit paradox módon egy hosszú szóval fejez ki a nem hivatalos terminus. Értsünk ez alatt azt amit akarunk. Én azt értem, hogy a félelem a félelem tárgyának felmutatásával, a szégyen a szégyen megnevezésével, a tabu pedig a tabu kimondásával születik – ezzel a név paradoxona tökéletesen rímel a zenekar szövegvilágára, ami a projekt valódi gerince. A Sesquipedaliophobia szándékosan provokál, ám ezzel úgy tűnik azt vizsgálja, hogyan torzulnak el a jelentések, ha a társadalmi normák és a vallási szimbólumok mögött szégyen, elfojtás és hatalmi manipuláció húzódik. Vallási képek kifordítása, tabuk szétfeszítése, identitás és vágy ütközése. Nem öncélú botránykeresés ez, hanem egy nagyon is tudatos kérdés: ki mondja meg, mi számít bűnnek, és miért pont az? Nem azt kérdezi, hogy „Szabad‑e így beszélni, így cselekedni?“, hanem azt, hogy miért pont ezt nem szabad – miközben az erőszakot például gond nélkül fogyasztjuk napi szinten. A műfaj, amiben a trió alkot, a szimfonikus black metal ehhez a koncepcióhoz nem díszlet, hanem egy tökéletes keret: hideg, teátrális, mégis személyes. Monumentális és klausztrofób orchestrációk, a melodikus és a disszonáns között szentséget törve, de bűntudat nélkül táncoló muzsika. A nettó három zenei tétel hangzás tekintetében modern, tiszta, a műfajban lehet mondani, hogy nemzetközi szintű. A produkció egészében érződik a tudatosság: nem effektekre, hanem atmoszférára épít. A rituális bevezetőként funkcionáló Porta után a Reverse a kiforgatott jelentések és a vallási ikonográfia manipulációjának kritikája, a Dead on the Throne a hatalom és vágy összefonódását boncolja, az A Torn Page from Someone’s 69th Letter pedig egy személyesebb, líraibb zárás az anyaghoz. Engem leginkább a szólómunka érintett meg a dalokban. Nem klasszikus black metalos káoszszólókat hallunk, hanem érzelmi fókuszt adó, karaktert építő darabokat, amik nem idegen testként jelennek meg a szövetben, hanem a szimfonikus rétegekkel együtt lélegeznek, saját ívük, hangulatuk van. Egy szólónak pontosan így kell működnie és ez a pont, ami talán bármely érdeklődő számára érthetővé, befogadhatóvá teszi a trió muzsikáját. A The Gospel of Profanum azonban nem akar mindenkihez szólni – és ettől válik hitelessé. Bátor, koncepciózus, sötét és intelligens anyag, nem a botrányra épít, ami – ha úgy vesszük – benne van, hanem a kimondhatatlan köré épít egy szokatlan, de szimpatikus világot. Az Underworld magazin 2025/12. számából.

641 megtekintés     »     SESQUIPEDALIOPHOBIA