THE GATHERING: Mandylion (1995)

2025. 12. 31. 05:40   »   kritika   »   U2512

kiadó: Century Media Records   
»   szöveg: Milán Péter

Közhelyes megállapítássá merevedett a tény, hogy a '90-es évek metalja nagyon sok új hangzást hozott a '80-as évekhez képest mind underground, mind mainstream szinten. Meglehetősen fárasztó, és a valóságnak sem felel meg, hogy a metal a '90-es években meghalt. Aki ilyet állít, hülyeséget beszél. A metal sok ága virágzott és virágzott fel a '90-es években, legfeljebb a korábbi évtized hajmetalja és a hagyományos, „true” metal szorult vissza egy időre. De kár az ilyesmiért jajongani. Külön könyvet lehetne kiadni, sőt, köteteket lehetne teleírni a '90-es évek metalvonatkozású történéseiről, melyeket számos oldalról tudnánk megközelíteni. De tény, hogy az undergroundban a black metal, a brit doom/death metal, vagy éppen a göteborgi melodikus death metal kiemelten fontos fejleményei voltak a műfaj fejlődésének. Ennyit arról, hogy a '90-es évek mennyire ellenséges közeg volt a metal számára. Azonban egy olyan jelenség is felbukkant a '90-es években, amely az undergroundból indult, azonban mára elért a mainstream népszerűség szintjéig: röviden úgy lehetne leírni ezt a tendenciát, hogy „az énekesnős vonal”. Újabb klisélőszert durrantok el: a rock/metal alapvetően és eredetileg férfiműfaj, a „kemény” zenét annak természetéből kifolyólag sokáig szinte csak férfiak művelték, s ugyan nem akarok rocktörténeti körképet felvázolni, meg kell jegyezni, hogy ez sokáig így is maradt, néhány kivételtől eltekintve, amikor is néhány nő bele mert vágni ebbe a kemény fába. Ami a szorosabban veendő metalt illeti, már a '80-as években is felbukkant néhány énekesnő a metalban (Doro Pesch, Sabina Classen, a The Great Kat, vagy a Nuclear Death énekesnője), többségük extrém műfajokban ténykedett, s tevékenységük bajosan nevezhető éneklésnek. Voltak vendégszereplések pl. a Celtic Frost lemezein, és másutt is, de ezek az énekhangok a zene változatosabbá tételéhez, és bizonyos hangulatok megteremtéséhez járultak hozzá, vagyis a női ének nem saját jogán volt az adott album része. A '90-es évek vitán felül zenei csodák egész tárházát hozta el, a metal soha nem látott messzeségekbe jutott el. Ezek között említeném meg a norvég The 3rd And The Mortal nevét (tavaly újjáalakultak). Részben „hazabeszélek”, mert a zenekar a legnagyobb kedvenceim egyike, azonban talán a legelső zenekar voltak, ahol dallamosan éneklő hölgy állt a mikrofonnál Kari Rueslåtten személyében. Akadtak még kisebb csapatok, de a The 3rd And The Mortal hatása kimagasló és megkerülhetetlen. Míg őket nem sokan ismerték, az „énekesnős bomba” kis késéssel robbant és nem Norvégiában. A holland The Gathering múltja egészen 1989-ig nyúlik vissza, megalakult a doom/death metalt játszó zenekar, amely az akkor még szokásban lévő demós éveket követően két albumot jelentetett meg. Az Always... és az Almost A Dance a műfajból adódóan énekfronton nem a tiszta melódiákat részesítette előnyben, hanem a hörgéseket és a nyers éneket. A hollandok szereztek maguknak egy kis ismertséget az undergroundban – a nagy brit hármason kívül másutt is születtek doom/death formációk –, de a nagy dobás az évtized közepén érkezett. A német Century Media ekkorra már komoly névnek számított a független kiadók között, s a The Gathering harmadik albumával egy igazi aduásszal álltak elő. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az album jelentőségét: a Mandylion korszakalkotó mű a metalban. Megengedvén magamnak némi személyes vonatkozást: amikor először meghallottam a lemezt és az énekhangot, nem akartam elhinni, hogy létezhet ilyen. Hónapokig az album hatása alatt voltam, nem távolodott el a CD a lejátszómtól. Mint említettem, felvillanásszerűen, színezékként korábban is hallhattunk női éneket metal-lemezeken, valamint néhány vadóc nő is ordított, bömbölt lelkesen barbár csapataik élén, azonban ezt megelőzően nem létezett olyan 100%-os metal-album, amelyen elejétől a végéig dallamos női éneket hallottunk volna kiemelkedően magas színvonalon kidolgozott énektémákkal. „Kár lenne mellébeszélni, Anneke hangja szerelem volt első hallásra, dallamai bekúsztak a bőr alá, a fejembe, a mindennapjaim részévé váltak.”Kár lenne mellébeszélni, az előző évben belépett Anneke van Giersbergen hangja szerelem volt első hallásra, dallamai bekúsztak a bőr alá, a fejembe, a mindennapjaim részévé váltak. Még ennyi év után is nehéz nem fanboyoskodni, ha az énekesnő első lemezes teljesítményét taglalom. Egészen a Mandylion megjelenéséig csak pár énekesnőt kedveltem (pl. Lisa Gerrard), hallottam kellemes teljesítményeket, ám amit Anneke ezen az albumon bemutatott, az egy más szint volt, más nívó. Hangja, dallamainak szárnyalása, maguk a témák, az előadásmód olyan zeneiséggel telített, hogy ha nem lettek volna mögötte hangszerek, akkor is tökéletes élményt nyújtott volna. Orgánumának egyedisége, hangszíne, az a tény, hogy nem volt egy csicsergős díva, hanem a mély fekvésekben is otthonosan mozgott, valamint a hangjában rejlő erő és dinamizmus egy életre rabul ejtett. A klasszikus dalokban – az összes számcímet elsorolhatnám –, pl. a Strange Machinesben vagy az Eléanorban csodás dallamokat ad elő, hogy csak kettőt emeljek ki a lemezről. Anneke énekéről oldalakon keresztül tudnék írni, de az egész zenekar csúcsformában zenél az albumon. Az énekesnő dallamaihoz René Rutten és Jelmer Wiersma nagyon hangulatos doomos riffeket játszik, emellett a testvérpár másik tagjaként Hans Rutten dobos, valamint Hugo Prinsen Geerligs basszusgitáros szolidan fifikás alapokat biztosít. A későbbi lemezeken is hallhattuk, hogy Rutten milyen jó dobos. A bő 52 percen át lüktető, áramló doomos zenét Frank Boeijen billentyűs játéka, hangulatfestő témái teszik teljessé. A produkció kapcsán ki kell emelni az óriási térrel rendelkező hangzást, a szellős, arányos keverést, melynek eredményeképpen minden hangszer hozzájutott a megfelelő játéktérhez. A kiadó hangmérnök/producer párosa, Waldemar Sorychta/Siggi Bemm nagyban uralta a Century Media kiadványait, ami a későbbiekben kezdett kissé fárasztóvá válni, azonban ezen az albumon kiváló munkát végeztek. Mint tudjuk, a Mandylion nyomán (és később a Nightwish révén még erőteljesebben) elkezdtek szaporodni az énekesnős metalzenekarok, ám a The Gathering szintjét nem sokan tudták megközelíteni. Itt röviden kitérnék egy érdekes jelenségre a rock/metalban felbukkanó énekesnők kapcsán. A fronthölgyeket nagyjából két csoportra lehet osztani a megjelenésüket illetően. Az egyik halmazban azok az énekesnők foglalnak helyet, akik – és persze maga a zenekar – nagyban építenek a külsejükre, sőt, a szexualitásukra, erotikus kisugárzásukra, és ebben az öltözékük – sokszor annak hiányos volta, hogy finoman fogalmazzak – nagy szerepet játszik; míg a másik térfélen azokat találjuk, akik nem játszanak rá direkt módon a megjelenésükre, hanem a „csak” a zenével és a hangjukkal kívánják „magukat eladni”. Ez a felosztás természetesen nem jelenti azt, hogy az első csoportban lévők nem tudnak énekelni, ahogy azt sem, hogy az utóbbi szegmens énekesei ne lennének nőiesek. Anneke esetében erről nem is eshet szó, hiszen a hangja mellett mindig rokonszenves, bájos jelenség volt, és ez a mai napig így van. Annak idején szerencsés voltam, 1994-től rendszeresen látogattam a holland Dynamo Fesztivált, ahol többször is láttam a The Gatheringet és a nagyközönség előtt bemutatkozó fiatal Annekét. Emlékszem, hogy kissé bátortalannak tűnt az első koncerteken, de ezt egyrészt lassanként „kinőtte”, másrészt a hangja és a személyisége mellett ez apróságnak tűnt. A Mandylion lábujjtól fejbúbig klasszikus, a zenekar pályája onnantól nagy sikertörténetként folytatódott, s ugyan a '90-es évek végére kiderült, hogy számukra a metal és a zenélés nem skatulya, nem doboz, hanem a művészi kibontakozás szabad terepe, és sokan nem tudtak velük tartani, ezzel ők soha nem foglalkoztak, csak a saját zenei víziójuk lebegett a szemeik előtt. Nyilván ma sincs ez másként. Várom a jövő évi Mandylion-koncertet. × × × Megjelenés dátuma: 1995. augusztus 22. Kiadó: Century Media Records Producer: Siggi Bemm, Waldemar Sorychta és The Gathering Felvételek: 1995. június 1–16., Woodhouse Studios, Hagen, Németország The Gathering 1995 Anneke van Giersbergen – ének René Rutten – gitár Jelmer Wiersma – gitár Frank Boeijen – billentyűk Hugo Prinsen Geerligs – basszusgitár Hans Rutten – dobok Mandylion Strange Machines Eléanor In Motion #1 Leaves Fear the Sea Mandylion“ (instrumental) Sand & Mercury In Motion #2 DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2025/12. számából.

megtekintés     »     a múlt zenéje, the gathering, anneke van giersbergen