PONTE DEL DIAVOLO: De Venom Natura

2026. 02. 11. 09:26   »   kritika   »   U2602

kiadó: Season Of Mist   
»   szöveg: Uzseka Norbert

Talán korai még olyat kijelenteni, hogy valamiféle underground forradalom zajlik Olaszországban, de tény, hogy a Messa múlt évi meglepetése után most hasonló élményt ad a torinói Ponte Del Diavolo második albuma. Mindkét csapatban erős, karakteres hangú énekesnő dalol, és mindkét csapat számos zenei irányzatból merítve alkot valami eléggé sajátos, egyedi muzsikát. Aki hallotta a torinóiak első, Fire Blades from the Tomb című albumát, az bizonyára nincs úgy meglepve, mint én most, bár így utólag meghallgatva, annak punkos nyersessége lehet, hogy elsőre elriasztott volna. Pedig a De Venom Natura számos erénye már azon is megvolt, de tény, hogy ez az új anyag letisztultabban szólal meg. Attól még a kettes Ördög Hídja-anyag is számtalan különféle elemet olvaszt egybe. A ’80-as évek new és dark wave zenéitől a pszichedelikus témákon (a Δ9 (161)-ban van a legtöbb, keress rá, hogy delta 9, és megérted, miért) és doom metalon át a blackig csomó mindent, s ehhez néha némi „egzotikusat” is hozzátesz. Mint amilyen a Spirit, Blood, Poison, Ferment! dalban hirtelen felharsanó harsona (az Ottone Pesante egyik fúvósa, Francesco Bucci tehet róla), amitől végképp olaszos, felvonulós hangulatot kap a nóta. Persze az olasz hangulat amiatt is meglenne, hogy egyes dalokat anyanyelvén énekel Erba del Diavolo (de pl. a Lunga vita alla necrosi a Tribulationnek is becsületére válna), és az olaszos temperamentum, szenvedély is megjelenik a zenében. Mely amúgy meglehetősen nyersen szól még ezen az albumon is, és sokszor olyan erős a kontraszt a szárnyaló vagy melankólikusan lebegő ének és a blackbe hajló csapkodás között (okkal emlegeti a promószöveg a hatásaik között a Darkthrone-t), hogy azt sok hallgatás alatt sem tudtam teljesen megszokni. Néha az is felmerül bennem, mennyire nehéz lehet ilyen énekdallamokat kitalálni ilyen muzsikára, és azt sem bánnám, ha több lenne az emlékezetes melódia. Erre főleg a záró In the Flat Field kapcsán jöttem rá, mely egy 1980-as Bauhaus-dal feldolgozása (ld. még Nevermore/Warrel Dane). Ők, bár nem annyira közismertek, mint a gothic vonal sikeresebb zenekarai, mint a The Cure vagy a Sisters Of Mercy, szintén zseniális dolgokat írtak, köztük megjegyezhető énekdallamokat. Mégis adok kilenc pontot az anyagra, mert ha nem is adja könnyen magát, annyira erős, átható a hangulata, hogy már az első hallgatáskor magával ragadott. Van itt bőven sötét, okkult atmoszféra, gyakran van szó halálról, elmúlásról, de valami kis szépség is beszüremlik. A Fekete Zaj fesztiválon láthatjuk majd őket élőben. Alig várom! ___ Az albumról további véleményeket olvashatsz a februári magazinunkban és az Underworld Klub oldalán. Az Underworld magazin 2026/02. számából.

88 megtekintés     »     ponte del diavolo