LEPROUS – Bp., Barba Negra

2026. 01. 29. 15:57   »   beszámoló   »   U2602

szöveg és fotó: Kovács Bedlam Péter

A Leprous rajongói táborába relatíve későn érkeztem meg, mert nagyjából egy évvel ezelőtt cuppantam rá az utolsó lemezre, a Melodies of Atonementre. Aztán szépen lassan, kisebb-nagyobb intenzitással ástam bele magam a régebbi lemezekbe, úgyhogy nagy örömmel töltött el, amikor megtudtam, hogy jönnek Magyarországra. Ennél nagyobb boldogság már csak az volt, amikor megláttam, hogy négy atonementes nótát is fognak játszani. Úgyhogy eleve mosolyogva készültem az estére, de még így is felülmúlta az elvárásaimat a koncert. Az említett négy új dalból mindenképpen ki kell emelnem a katartikus Like a Sunken Shipet, ami egy lassan építkező, elképesztően súlyos, modern, fogós progresszív metal sláger. Természetesen a régi szerzemények közül is volt olyan, amelyik lekapta a fejem, hiszen élőben sokkal hatásosabbnak bizonyultak (Below, Illuminate, Slave), mint lemezen. Kicsit szomorúan konstatáltam ugyanakkor, hogy a záró szám, a The Sky Is Red nem teljes egészében került lejátszásra, de így is feltette a koronát az estére. A Leprous zenéjének egyik sajátossága, hogy zseniálisan keverik a hihetetlenül komplex, fura hangolású, pengetős témákat a vaskos, akár nu metal-szerű zúzdákkal, amelyre a hihetetlen hangterjedelmű Einar Solberg kínál szinte már popos dallamokat, miközben ott vannak a szinte hardcore-os ordítások és a death metalos hörgések is. Hihetetlenül furcsa ez az elegy, mégis fogós – persze csak akkor, ha nyitottan áll hozzá az ember. Ennek a zenének az a nehézsége, hogy ha élőben gondok adódnak a hangzással, az igencsak megnehezíti a koncertélmény kiteljesedését. Azt gondolom, hogy ezen az estén a Barbában nem volt olyan rossz a helyzet: úgy az ötödik-hatodik dal környékére nagyjából összeállt a sound, de egy kicsit végig hangos volt a dob, és a gitárosok (Tor Oddmund Suhrke és Robin Ognedal) finomságai időnként elvesztek a hangorkánban. Szerencsére ez engem nem akadályozott meg a ráhangolódásban, bár azért érezhető volt, hogy az emberek nagyjából a koncert felétől kezdtek el igazán feloldódni. Addig, sőt még utána is rengetegen nagykabátban, egy helyben topogva nézték a koncertet, ami nem feltétlenül a teljes felszabadultság jele – bár hozzáteszem, hogy nem is feltétlenül olyan a Leprous, hogy derékból headbangel az ember, bár a Sinking Ship alatt azért megmutattam, hogy lehet ilyet is. Ami nagyon szimpatikus volt, hogy ezt az iszonyatosan tördelt, bonyolult, nagyon-nagyon összerakott zenét komoly mennyiségű mozgással adták elő a norvégok; néha már úgy éreztem, mintha egy érettebb korú Dillinger Escape Plant látnék a színpadon. Szurkálták az eget a gitárok rendesen! Fontosnak tartom kiemelni a zenekarból Baard Kolstadot, aki a jelenlegi könnyűzenei szcéna egyik legjobb dobosa. Csak őt nézni vagy akár csak hallgatni – az elképesztő kíséreteit, hangsúlyozásait, pörgetéseit – már önmagában audiovizuális élmény volt. Ez egyébként ki is mentett a koncert elején felmerülő hangzásbeli hiányosságokból. Voltak vicces intermezzók a dalok között, ami könnyítette a zene befogadásával járó agymunkát. Ugyan nem mentünk el Mikael Åkerfeldt (Opeth) szintű filozófiai eszmefuttatások mélységéig és hosszúságáig, de vicces volt, amikor Einar megemlítette, hogy az első turnéjuk, amely elérte Magyarországot, 35 000 euróba került, és egy „itteni” rajongót nyertek vele, illetve amikor megkérdezte a zenekar többi tagját az első lemezes Passing előtt, hogy ki hallotta a teljes albumot, és kiderült, hogy vannak hiányosságok ezen a téren. Tök emberi volt az egész Leprous, és amit a koncerten letettek az asztalra, az egyértelműen VILÁGSZÍNVONAL. Legközelebb is ottali! DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/02. számából.

Bezár

Bezár

Bezár

megtekintés     »     leprous, barba negra