NUBIVAGANT / DÉTRESSE / PHOSCHYDEUX - Bp., Riff

2026. 02. 02. 10:57   »   beszámoló   »   U2603

szöveg: Milán Péter   
»   fotó: Nubivagant

Most voltam először ebben az intézményben, s bár elsőre volt bennem némi félsz, relatíve kellemesen csalódtam: nem rosszabb a hasonszőrű belvárosi kluboknál, amelyek a föld alatti mélyrengetegben húzódnak. A kezdő csapat a magyar Phoschydeux volt. Amikor először elolvastam a nevüket, elmosolyodtam a jópofa szójátékon. (’fosidő’ – a szerk.) Finoman szólva nem vagyok a szójátékok barátja, de ez egyedi és ötletes. Nem kevésbé a zene és a zenekar, melynek élén ismerőst talátam, legalábbis ami a hangját illeti, ugyanis ugyanaz az úriember énekelt, akit a Kolp, a Veér és más underground bandák tagságából ismerhetünk. Ő Jim Jones, a magyar mélyunderground ismert figurája. Pár éve megjelent egy EP, tavaly pedig egy album (4 Days Of Bliss In Hell), amelyet utólag hallgattam meg és elnyerte a tetszésemet. A Phoschydeux zenéjét a Metal Archives mint doom/stoner metalt aposztrofálja, ami nem feltétlenül fedi az igazságot. A doomnak lehet némi alapja, de a stoner előtagot nem értem. A lemez és a koncert tekintetében a kvartett zenéjét úgy festeném le, mint ami a black metal felől érkezik, s ugyan nem fordítanak hátat a műfajnak, ezen a talajon állva egy nyomott hangulatú, dekadens, nagyvárosban született, egyszerre aszfaltszínű, egyszerre onnan elemelkedni kívánó, de minduntalan e létezésbe bezárt hangzásvilágot hoz létre, ami valamelyest egybevág a jelenlegi, mondhatjuk, hogy „utólagos” black metal-leágazásokkal, emellett megvannak a határozott hazai ízei. A nem egységes képet mutató zenekar tagjain Revenge- és Gorgoroth-pólókat láttam, vagyis a csapat elég alaposan leás a kőszénrétegek aljára, de mire felhozzák a feketén fénylő, és az idők vasállkapcsai által összerágott, -préselt matériát, már azt a furcsán alter-blackes, darkosan depresszív anyagot kapjuk, ami e koncerten is megtapasztalható volt. A lepusztult falakon a háttérben gyárkémények füstöltek, az előtérben a zenekar borongott... Ezt a miliőt kell tudni transzformálni. Idekívánkozik egy idézet (talán Oscar Wilde, én egy :Of The Wand And The Moon:-CD borítóján olvastam): „Mindnyájan a csatornában fekszünk, de néhányan a csillagokra tekintünk.” Korábban az osztrák Détresse-t sem hallottam, a Pessimismes album a tavalyi év terméséhez tartozik. A három fellépő közül leginkább ez a trió képviselte a black metal „hagyományőrző” vonulatát, és ez a zenére, külcsínre egyaránt vonatkozik. A két osztrák férfitag, S. P. gitáros/énekes, valamint L. S. dobos Kanadából importált egy bőgőslányt, C. S., s így lett teljes a felállás. A Détresse nem a mai trendeknek megfelelő csuklyákban feszített, hanem az arcfestésben/testkoszolásban látták a műfajhoz méltó megjelenés kulcsát. Nyakukban csontkeresztet viseltek, a bőgőslány oldalán nagy csontok, állkapcsok lógtak – nem veszi félvállról a szakmát. A trió nagy vehemenciával csapott bele a programba, nagy lendülettel játszottak, főleg a frontember és a basszusgitáros, de a doboson látszott, hogy a gyakori blastbeat-használat miatt be kell osztani az erejét. Testtartása, karjainak mozgása jól kitalált, hatásos erőtartalékolásról tanúskodott. Hamisítatlan metalkoncert volt ez, hajlóbálással, headbanggel, a zene dinamizmusával együtt járó mozgásokkal, arcmimikával. A hangzás ugyan nem volt hegyikristály-tisztaságúnak nevezhető, ám kritikán alulinak sem mondanám. Nagy vonalakban lehetett hallani a gitár témáit, és én, mivel szeretem e ritmushangszert hallani is, nemcsak látni, örültem, hogy a basszusgitár témáit is követhettük. Adott alapot a gitártémák zajosságának – a dobokkal együtt, persze, amelyek nem voltak hajszálpontosak, de itt a varázs nem a precizitásban rejlik. S. P. rikácsolásai is a black-vonalhoz való hűséget reprezentálták. Korrektül helytállt a trió. Az olasz Nubivagant a 2024-es év egyik legjobb black metal-albumát adta ki számomra, így nem akartam kihagyni a lehetőséget, ha már ellátogattak a fővárosba. A kiváló The Blame Dagger alapján leginkább arra voltam kíváncsi, hogy Omega, aki a Nubivagant zenéjét, lemezeit, szövegeit jegyzi, miként fogja prezentálni az énektémákat. Ugyanis a Nubivagant különlegessége főként abban áll, hogy a zenét szinte teljes egészében dallamos ének kíséri. Nem éppen bevett dolog a black metalban, még akkor sem, ha a BM ének terén is nagyon nagy változatosságot mutat. Szerencsére nem csalatkoztam, mert a beállás után a csuklyában kiálló Omega minden énektémát kitűnően adott elő. A Nubivagant puritánabbul már nem is léphetett volna ki a színpadra: Omega állt a mikrofonnál, gitárral a kézben, hátul a doboknál, szintén csuklyában, Anamnesi ült. Ahogy Omega belekezdett a The Blame Dagger-ről számazó első dal reszelésébe, csatlakozott hozzá Anamnesi, azonnal áramlott az energia, kezdett kialakulni a hangulat, azonban a produkciót tekintve volt némi hiányérzetem. Manapság ritka az ennyire lecsupaszított élő előadás; olyan koncert, ahol a zenészek előtt nincs kitéve nyolcezer pedál és effekt, amivel természetesen semmi gondom, sőt, örvendetes látni, hogy ilyen is van még 2026-ban, ám egy basszusgitáros nagyon elkelt volna. A zenének nem volt „alja”. Omega ugyan jól játszott, gitárja a maga sávjában jól szólt, a nyerseséggel együtt is minden riffet lehetett érzékelni, ám a basszusgitár hiánya feltűnő volt olyan értelemben, hogy nem biztosított semmi alapot a számoknak – mintha légüres térben szólt volna az egész. Anamnesi nagyon-nagyon minimálisra vett dobolása önmagában nem volt ehhez elégséges. Ugyanakkor nem vinném túlzásba az elégedetlenkedést, ugyanis a frontember egyedi énektémái, sajátos, e műfajhoz képest szokatlanul magas orgánuma, s mindez masszív black metalba ágyazva, teljesen egyedi ízt adott a Nubivagant zenéjének. A zenekarra jellemző, hogy mind a lassú témáknak, a riffek ismétlődésének, mind a gyors témák sodrásának van egy hipnotikus jellege; kialakul egy pulzálás, ami sokat hozzátesz a hangzáshoz. Ehhez természetesen elengedhetetlen, hogy a mindössze néhány riff, amelyekből felépül egy-egy daluk, jó legyen. E téren nincs is fennakadás. Erőteljes, hangulatos produkció volt. A műfaj eredeti hangulatát úgy alkotta újra a Nubivagant duója, hogy közben a maguk értelmezési keretébe ágyazták be az egész műfajt. Dicséretes kreativitás. Összességében élvezetes volt ez a háromzenekaros est. DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/03. számából.

megtekintés     »     nubivagant, détresse, phoschydeux