Köhler Ágnes: Az Árnyék fénye – A Lélek árnyai

2026. 02. 11. 10:35   »   interjú   »   U2602

szöveg: Uzseka Norbert   
»   fotó: Hunyás Kata, Fodor Judit, Réti Zsolt, Köhler Ágnes

Galéria rovatunkban a lemezborítókért, a pólómintákért, a látványért felelős művészekkel beszélgetünk munkájuk (szenvedélyük!) örömeiről, nehézségeiről és persze személyes hátterükről. Aki egy kicsit is odafigyel a magyar metaléletre, biztosan találkozott már általad készített lemezborítókkal. Melyek a kedvenceid, mikre vagy a legbüszkébb a műveid közül? „Több mint száz lemezborítót készítettem már, inkább a frissebbek közül emelnék ki néhányat, amik különösen közel állnak a szívemhez. Wall Of Sleep: The Kingdom, Asphalt Horsemen: Never Forget és Nevergreen: Harag és Remény. A Roses of Thievesnek pedig egy különleges Dürer-metszet stílusú borítót sikerült megalkotnom, ami nagy kedvenc lett, nemcsak a hanghordozón, hanem a merch és egyéb vizuál termékeken is.” Volt olyan munkád, ami bármely szempontból különleges volt – akár különlegesen nehéz vagy könnyű, fárasztó vagy lelkesítő…? „Mindegyik munkám folyamata különleges, és még ha fárasztó is, mindent megteszek, hogy a legszebbet hozzuk ki belőle. Sokszor összetett az alkotói folyamat, nem mindig csak egy borítótervezés a feladat, hanem egy adott kiadvány és zenekar komplett vizuáljának a megtervezése. Én ilyenkor megpróbálok átlényegülni, magamba szívni a zenét és a hangulatot, megálmodni azt a stílust, ami a legjobban passzol a hanganyaghoz és a zenekar profiljához, és hab a tortán, beletenni picit magamat is.” Ha van egyáltalán olyan, hogy általában… Általában mennyire van szabad kezed, avagy mennyire kell követned ez adott előadó elképzeléseit? „Legtöbbször az előadó elképzeléseit kell követni, de sokszor a legvégén egészen máshova lyukadunk ki, mint ami az eredeti koncepció volt. Persze vannak kivételek. Próbálok megfelelni, de volt már olyan, hogy az eredeti elképzelésbe nem tudtam belehelyezkedni, és egy merőben más koncepció lett a befutó. A tervezésen kívül sok olyan kiadvány van, ami régi lemezek újrakiadása. Ott egészen más a feladat, az archív anyagokból kell újraépíteni a kiadványt vagy más formátumba öltöztetni. Imádom azt is, mert szeretek az archívumban turkálni. (nevet) Legutóbb a Junkies 1995-ös albuma kapott egy gyönyörű bakelit köntöst. Heteken keresztül nézegettük az akkori fotókat, anyagokat. Egy rajongó küldött pár régi beszkennelt fotót, és felismertem, hogy ez anno a gödöllői Trafóban készült, ahol én is ott voltam. Ezek az élmények számomra nagyon sokat jelentenek. Tavaly az egyik legkedvesebb magyar zenei album újrakiadásán is dolgozhattam, a Moby Dick: Golgota is megjelent bakeliten.” Magam először az Inseason énekesnőjeként találkoztam veled. De melyik volt előbb, a zene vagy a grafika? „Talán a grafika. Egész korán, körülbelül másfél éves koromtól a mindenem volt a rajzolás. Már az oviban is zenészek portréit rajzoltam, és később komoly sikereket értem el iskolai és országos rajzversenyeken. Mindig is azt éreztem, hogy nekem a képi kifejezés az első, a vizuális kommunikáció a legfontosabb. A zenével is egész korán szerelembe estem, Anyukám Queent, Pink Floydot, és Eddát hallgatott nagyon sokat a ’80-as években. Apukám volt a gödöllői mozi vezetője, titokban beszöktem A Fal vetítésére, máig bennem él az az élmény, hogy a zene és a vizualitás ilyen hatással volt rám, pedig a sztorit akkor még nem értettem. Aztán a ’90-es években, amikor először meghallottam az Anathema, My Dying Bride, Amorphis, Paradise Lost stb. zenéjét, onnantól nem volt megállás. A lelkemig hatoltak ezek a zenék, mintha nekem írták volna. (nevet) A rajzolást is folytattam, közben elkezdtem fotózni kis filmes gépeken. Kitanultam a rajzfilmrajzolást, kis ideig dolgoztam is a szakmában, olyan emberekkel, akik még a Vukban animátorok voltak. Később jött a digitális grafika, az egri fősulin film- és médiaszakon tanultam, közben főállású munkatárs lettem a Hammernél.” Hogy lett belőled grafikus, tanultad-e bárhol? „A legtöbbet tapasztalatból tanultam, de a kreatív tervezés részét szerintem nem lehet tanulni.” És hogy lett belőled fotós? Azon a téren mik voltak az eddigi legemlékezetesebb élmények? „A családom több tagja is fotós volt, vagy komolyabban fotózott még a ’70-es, ’80-as években, hatalmas családi fotóarchívumunk van, kezdve a 20. század elejétől. Mindig is lenyűgöztek a régi képek. Régen még filmre fotóztam, aztán a digitális korszakkal én is megpróbáltam felvenni a fonalat, több-kevesebb sikerrel. Az áttörést az hozta, amikor megvehettem az első profi gépemet, ami úgy látott, ahogy én. Lelke volt. Rengeteg élményem van a fotózással. A legelső talán a 2004-es Wacken, ahol árokból és a színpadról is fotózhattam. A legintenzívebbek a koncertfotózások voltak mindig is, de imádok portrékat készíteni, imádom elmesélni a modellek történetét képekben. Azokat a fotózásokat szeretem, ahol inkább kivülállóként vagyok jelen.” Február 13-án nyílik Rákoshegyen portrékiállításod Az Árnyék fénye – A Lélek árnyai címmel. Mire lehet számítani, és meddig lehet megnézni? „Csak portrék lesznek kiállítva. Ez egy olyan anyag, ami kicsit egy önreflexió, az önismeretnek állítottam öt stációt, öt blokkot, amikbe beválogattam az oda illeszkedő képeket. Ahogy belépünk a sötétségbe, magunkra ismerünk, befogadjuk az árnyékot, és ezzel elkezd megszületni a fény. Nem egy vidám képsorozat, de azt remélem, hogy a néző bele tud ebbe illeszkedni, és be tudja fogadni a néha nehéz és nyomasztó képeket, és a végén feloldódik a fényben. Március elejéig lehet megtekinteni. Szeretettel várok mindenkit, akit érdekelnek az ilyen jellegű, kicsit sötétebb hangulatú portrék. A megnyitón Lőrincz Karcsi (Asphalt Horsemen) és felesége, Varga Lilla fognak énekelni Vidák Robi (Kowalsky meg a Vega) és Megyesi Balázs (Asphalt Horsemen) kíséretével.” Nem ez az első kiállításod, milyen(ek) volt(ak) a korábbi(ak)? „2014-ben Csinkov Barbara szervezésében az LA Commu­­nications irodájában volt az első és ez idáig egyetlen önálló kiállításom. Ott válogatott képek voltak kiállítva, az addigi munkásságom legkedvesebb képei. Hihetetlenül sokan eljöttek, és olyan megható volt a megnyitó, hogy azóta is elérzékenyülök, ha visszagondolok.” Van olyan felfogás a fotózás kapcsán, hogy a képen az látszik, ahogy a fotós látja az adott alanyt, témát. Ez rád mennyire jellemző? „Ezt nem biztos, hogy meg tudom ítélni objektíven, de a visszajelzések alapján szinte mindig benne vagyok én is. Érzelemből fotózok, nem vagyok profi, talán ezért is.” A portrézás, amennyire én látom, rendkívül nehéz terep, merthogy a fotó alanyának egyáltalán nem biztos, hogy tetszik, amit lát. Te hogy oldod meg ezt? Úgy a problémákat, az esetleges nemtetszést, mint általában az emberekkel való kommunikációt. „Számomra az emberekkel való kommunikáció a legnehezebb. Introvertált vagyok, ezért is szeretek úgy fotózni, hogy kívülállóként, szinte lesben fotózom, és úgy látom az embereket, ahogy saját természetességükben vannak. Nem szeretek beállítani, próbálom a pillanatot, a hangulatot elkapni, és az sem baj, ha például homályos vagy becsillan, ha az éppen hozzáad. Akkor kapom el a legjobban a fonalat, ha nem is figyelnek rám, ha megszűnik minden körülöttük. Szerintem ez a történetmesélés lényege, és ezt be lehet illeszteni a családi portrékba, a koncertfotózásba, akár még a divatfotókba is. Pár éve jutottam el odáig, hogy már csak olyan fotózásaim vannak, ahol a megrendelő – vagy modell – tudja, hogy én ezt a stílust képviselem, tudja hogy érzelemből fotózom, és nem profi steril képeket vár el tőlem.” Túl a kiállításon, miken dolgozol, mikkel foglalkozol manapság? „Ami viszonylag új volt mostanában, az a klipforgatásokon való részvétel, mint werkfotós. Imádom, mert a zenekar már alapból felfűtött hangulatban van, akár beöltözve, kisminkelve, szól a zene, nem csak rám figyelnek. …és mint sminkes és világító is besegíthettem. Ezenkívül sok más munkám is van. Például dolgozom egy gödöllői gyerektábor vizuálján már évek óta, az igazi mesevilág.” Az Inseason első demója idején még nagyon nem volt általános, hogy nők énekeljenek metalcsapatokban, pláne nem, hogy hörögjenek. Hogy jött ez az irány? Hogy élted meg akkoriban a zenekarosdit, és hogy látod manapság? Mesélj, kérlek, a zenei pályafutásodról is! „Az Inseason előtt volt egy bandánk, amiben ketten voltunk énekesek. Akkoriban még javában virágzott a klubélet, sok helyen játszottunk vidéken is. Valahogy az ezredforduló környékén felléptünk a Deicide előtt, volt egy Arch Enemy-feldolgozás, amit végighörögtem. Annyira tetszett a közönségnek, azt hitték, külföldi banda vagyunk. Utána az Inseasonben már csakis hörögtem. Akkortájt nem nagyon voltak női hörgősök itthon, és mindezt indusztriál sampler elemekkel tetőztük, hamar népszerűek lettünk, ma már mondhatom, hogy kult lett a zenekar.” Esetleg számíthatunk rá, hogy újra színpadra állj? „Betaláltál ezzel a kérdéssel. Még szoktam erről álmodni, de egyre inkább csak a háttérben alkotó személy szeretnék lenni. Stúdiófelvétel jöhet, de a színpad már talán sok lenne. Kezdek öregedni?” (nevet) Főleg az Arch Enemynek köszönhetően ma már gyakorta látni hörgős énekesnőt. Te hogy látod a mai zenei kínálatot? Vannak új kedvencek, és a régiekkel mennyire vagy elégedett? „Van pár új kedvencem is, de ez nem kapcsolódik a hörgéshez vagy az ének stílusához. A régi nagy kedvenceim megmaradtak, akár nő, akár férfi az énekes. Mindig is szerettem például az operaéneket vagy a folkot, de ugyanígy a gyomorból jövő hörgést, károgást vagy a szinte már médiumi magasságokig törő Lisa Gerrard hangját. Én mindig minden zenében a mélységet és a katarzist keresem, stílustól függetlenül. Bevallom, ahogy telnek az évek, egyre kevesebb ilyen van.” Közhely, hogy a metal egy férfias közeg, te pedig régóta fontos szereplője vagy a színtérnek. Meg kellett küzdened az elfogadásért, netán voltak rossz élmények? „Soha nem volt rossz élményem ezzel kapcsolatban, mindig is tudtam, hogy ez egy maszkulin közeg, én is kicsit az vagyok.” És hogy látod, mi az, amit te nőként hozol ebbe a közegbe, olyasmi, amit a férfiak nem tudnak? „Talán az érzelmek kifejezése. Azt az utat megtalálni, hogy ebben a kemény, erős közegben hogyan kommunikálhatunk az érzelmek nyelvén.” × × × Köhler Ágnes: Az Árnyék fénye – A Lélek árnyai Megnyitó: 2026. február 13., péntek 18 óra Rákoshegyi Közösségi Ház, Budapest XVII. A kiállítást megnyitja: Varga Lilla Közreműködik: Varga Lilla ének, Lőrincz Károly ének (Asphalt Horsemen), Vidák Róbert (Kowalsky meg a Vega) és Megyesi Balázs (Asphalt Horsemen) kíséretével Rákoshegyi Közösségi Ház, Tóth Tibor Kiállítótér Cím: Budapest XVII., Kép u. 7-9. Látogatható: 2026. február 13 - március 9. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/02. számából.

https://www.facebook.com/events/25613956168256605

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

megtekintés     »     galéria, köhler ágnes