IN FLAMES: The Jester Race (1996)

2026. 02. 20. 16:32   »   kritika   »   U2603

kiadó: Nuclear Blast Records   
»   szöveg: Bali Dávid

Mára az In Flames nemcsak rendre megújuló legendájává vált a melodikus death metal történetének, hanem hajlamosak vagyunk rá olyan zenekarként gondolni, amelynek élesen elválasztható korszakai vannak, amit nagyban determinál az éppen aktuális tagság. Hogy ezt a gondolatot kibontsam, azzal a gondolatkísérlettel kell hozzáállnom a The Jester Race felelevenítéséhez, hogy az album megjelenéséig inkább egy olyan alkotóközösségként tekintsünk a zenekarra, ami Jesper Strömblad körül forog. Azért is tartom ezt fontosnak, mert a Ceremonial Oath oldalhajtásaként életre hívott projekt – amiben Oskar Dronjak is érdekelt volt, aki aztán Strömbladdal együtt a Hammerfallt indította el – első időszakát átjárja egyfajta kaotikus tettvágy. Azt vétek lenne megkérdőjelezni, hogy Strömblad mennyire volt aktív zeneszerző, de a korszak sajátosságaként is tekinthetünk arra, hogy stabilizált felállások helyett egy kicsit mindenki belefolyhatott minden alkotófolyamatba. Mintha Göteborg új nemzedéke egy nagy közös próbaterem lenne, ahol minden, mára legendává vált szereplőnek beleszólása lehetett volna egy-egy projekt alakulásába. Ezért is tekinthetjük mindmáig mérföldkőnek a In Flames debütalbumát, a Lunar Straint (1994), mert a Fredmanban rögzített bemutatkozó lemez már kijelölte nemcsak a hangzással szemben támasztott saját elvárásokat, hanem azt is, hogy Strömblad – mintha saját maga vágyna alkotói kontrollra – rendre új embereket hív be maga köré. A lemez egyik legnagyobb erőssége a zenei sokszínűségen keresztül Mikael Stanne frontemberi jelenléte. A Dark Tranquillity hangjaként legendává vált énekes alapjaiban határozza meg, hogy a zeneileg sokszínű, a dallamos ikertémákat akusztikus átfedésekkel levezető dalok mindmáig ennyire hatásosak, és az sem véletlen, hogy a Behind Space a koncertprogramon túl még a Colonyra is felkerülhetett egy 1999-es újrafelvétellel. Ugyanakkor fontos már itt kibontani egy rendre visszatérő, zeneelméleti kérdést. Az In Flames sajátos hangzásában sokszor aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak a kritikák és a zenei emlékezet a svéd folklór jelenlétének. Az persze megkérdőjelezhetetlen, hogy az In Flames is, mint megannyi más svéd produkció az időszakban (a teljesség igénye nélkül: Dissection, At The Gates, Sacrilege stb.), nagy hangsúlyt helyezett a zenei identitáskeresésnek, és annak, hogy a saját színterük elkülönüljön a hagyományos értelemben vett death metal hangzástól, de a heavy metaltól megörökölt ikertémák és dallamszerkezetek alapvetően a hetvenes évek progresszív rockzenéjének modális dallamképleteihez térnek vissza. Ezt hallhattuk később kiteljesedni például az Opeth dalaiban is, és a modális szerkezetek – mivel a svéd folklór is ebben a héthangú szabályrendszerben él – valóban mutatnak párhuzamokat népzenei dallamokkal, ugyanakkor ezek forrása tipikusan a progresszív rockzene, ami az eleve heavy metal ihletettségű dalszerkezetekben teljesen új köntösre lelhetett. Az ezt követő Subterranean EP a maga siettetettségében is erre az érzetre erősít rá, mintha egy sürgetett, de szükségszerű életjel volna. A felvétel 1994 végén vette kezdetét, a Lunar Strain megjelenése után, és kivétel nélkül új ötletek megvalósítására épített. Nem is véletlen, hogy megannyi közreműködő volt jelen a göteborgi színtérről, akik később is aktívan formálták az extrémzenéről alkotott képünket. Az EP-n egyfajta kényszerűségből a zenekar barátja, Henke Forss, a későbbiekben kultikus black metal zenekarrá vált Dawn frontembere énekel, és az ő technikailag szűk keretek között mozgó, de mindvégig őszinte hangszíne méltóképp testesíti meg az átmenet korszakát. Zeneileg a Subterranean már magában hordozza azt a kódot, amit a The Jester Race kiteljesít, míg az énektémák jellege valamennyire a múlt felé tekint, még ha a vendégszereplések ezt fel is oldják. Ezt az EP-t már nem is Strömblad dobolta fel: a multiinstrumentalista ezúttal Daniel Erlandssonra (később Arch Enemy) és Anders Jivarpra (Dark Tranquillity) támaszkodott, és végül ez a felvétel hozta meg a zenekar számára a lemezszerződést a Nuclear Blasttel. És ahogy 2004-ben a Decibelnek nyilatkozott a dalszerző, „úgy érezték, ezen a ponton már nem kellett választaniuk az Iron Maiden és a death metal között”. Ekkoriban elég nehéz volt együtt dolgozni az In Flamesszel, mert fejben nem mindig voltak ott a zenészek, gyakran elkalandoztak, és felszerelésük sem volt. A The Jester Race felvételei is Fredrik Nördstrom irányítása mellett zajlottak a Fredmanban, aki addigra már pontosan tudta, mit várjon a zenekartól, és hol engedheti szabadabban a gyeplőt. Ahogy egy későbbi interjúban elmesélte, ekkoriban elég nehéz volt együtt dolgozni az In Flamesszel, mert fejben nem mindig voltak ott a zenészek, gyakran elkalandoztak, és felszerelésük sem volt. Björn Gelotte, a később meghatározó gitárossá váló szerző eredetileg dobosként csatlakozott a zenekarhoz, és mivel saját felszerelése nem volt, a nagybátyja régi szerkóját kellett, hogy kölcsönkérje. Mindezektől függetlenül Nördstrom, mint egy megértő nagybáty, mégis hagyott nekik teret a kísérletezéshez – miközben a stúdió másik termében, ezzel egyidőben az At The Gates rögzítette a Slaughter of the Soult –, aminek köszönhetőan a tizenegy nap alatt felvett lemez mindmáig lélegzik, és az akusztikus, vagy tiszta tónussal rögzített közbevetések sem ütnek el a megteremtett hangulattól, sőt, minden ilyen átmenet alapjaiban határozza meg a lemez egyedülálló hangulatát. A The Jester Race, noha Fridén számára is hallhatóan a bizonyításvágyról szólt vokálisan és szövegek tekintetében is, alapvetően gitár- és ritmusközpontú lemez, amin az alkotók hallhatóan szerettek volna szembe menni a kiszámíthatósággal. A lemezborítóra legalább ennyire igaz ez. Ahogy az album címe is szándékosan hordoz kettős üzenetet – a „race” itt egyszerre jelent fajt és versenyfutást is –, úgy a második nagylemez központi üzenete is azt testesíti meg, hogy az ember, mint tragikus, önsorsrontó karakter, a saját vesztébe rohan a környezet elpusztításával. Ez leginkább a címadóban, a lemez egyik legkifejezőbb dalában érhető tetten, viszont ez a képalkotás eredményezte, hogy Andreas Marschall, aki az Obituary, a Blint Guardian, a Kreator és megannyi más produkció mellett még további két In Flames-borítót is jegyez (Whoracle, Colony), életre hívhassa a jesterheadet, a zenekar színházi maszkja mögé bújt karakterét. Emellett ezen a lemezborítón látható utoljára a Glenn Ljungstrom gitáros által tervezett, death metalos logó is, de ahogy az album is előre tekint, úgy a korai logótól való eltávolodás is logikus lépés volt. A tízszámos, alig negyvenperces felvétel valószínűleg a legerősebb atmoszférájú, egyben legepikusabb In Flames-album, amin tényleg célbe ér Strömblad vágya: egyszerre stabilizálódik a zenekar felállása, miközben a hangulat ettől kifejezőbbé, homogénebbé, fókuszáltabbá válik. Már a nyitó, háromnegyedes ütemezésű Moonshield tempóközpontú, méltóságteljes energiája, valamint az azt követő instrumentális átvezetés, az árulkodó című The Jester’s Dance is méltóképp mutatja, hogy az In Flames nem akart megfelelni vélt elvárásoknak, és ez a határozottság végig is vonul a lemezen. A múlt a leginkább két dalban érhető tetten: a Dead Eternity gyorsabb tempói és feszes riffelése még lelkületben közelebb áll a Lunar Strainhez, míg a Dead God In Me még más formában, de a Subterraneanhez készült, akkor még The Inborn Lifeless címmel. Ezt leszámítva viszont a The Jester Race legnagyobb erőssége az, ahogy a dallamközpontú, ritmikailag és hangszerelésben is változatos dalírás tényleges formanyelvvé válik, amiben a heavy metal dallamérzékenysége (a Wayfearer középrésze is mindmáig kiemelkedő), a svéd death metal energiája a tisztán kijátszott gitárdallamoknak köszönhetően egyáltalán nem szokványos módon találkozik. És bár nem ez jellemző az In Flames által is életre hívott műfajra, de a Jester Race azon ritka lemezek egyike, aminek a középtempók, pontosabban Gelotte okosan elhelyezett váltásainak a lelassulásai állnak a legjobban, dacára annak, hogy a December Flower felpörgetései is mennyire időtállóak. És mindez különösen annak fényében izgalmas, hogy a megjelenés évében Strömblad és Ljungstrom már életre hívják a Dimension Zerót, a svéd dallamos death metal egyik legagresszívebb formációját, amit aztán Ljungstrom visz tovább, miután a Whoracle (1997) megjelenését követően kiszáll a zenekarból, hogy aztán majd pont Gelotte ragadjon gitárt. A The Jester Race hallhatóan és tudatosan a kockázatvállalás lemeze volt, ahol az In Flames egyedül magának akart megfelelni. A megjelenést követően a kritikák is eltérő vérmérséklettel álltak az anyaghoz, de ez aligha volt meglepetés, hiszen a The Jester Race hallhatóan és tudatosan a kockázatvállalás lemeze volt, ahol az In Flames egyedül magának akart megfelelni. A lemez nagyban hozzájárult ahhoz a paradigmaváltáshoz, amivel a svéd melodikus death metal formanyelvét mindmáig értelmezzük, egyben ahhoz, hogy a dallamközpontú gitározás az extrémzenében teljes műfajok irányára nyomja rá a bélyegét (metalcore), vagy hogy múltidézést indíthasson el, ahol zenekarok tudatosan ebbe a korba szeretnének visszamenni (mint például a Majesties mindmáig kiváló, a 20 Buck Spinnél megjelent eddigi egyetlen nagylemeze, a 2023-as Vast Reaches Unclaimed). És ne feledjük, hogy olyan évben jelent meg az album, amikor napvilágot látott a korábban említett Slaughter of the Soul az At The Gatestől, a Storm of the Light’s Bane a Dissectiontől, a The Gallery a Dark Tranquillitytől, így a svéd nemzedékváltás már vitathatatlan ténnyé vált. Ahogy a Subterranean még az átmenetet képviselte, úgy a lemezt követő EP, a Black-Ash Inheritance (aminek címe a Dead God in Me c. dal egyik sorára utal) egy korszak lezárását sürgette már. A kiadvány célja az volt, hogy a hamarosan megjelenő Whoracle megjelenését vezesse elő, de a Gyroscope megmutatásán túl vizuálisan és hangzásban is könnyen tekintünk rá olyan hangfelvételként, amivel Strömbladék megszilárdulónak látszó felállása is azt az állítást képviseli, hogy az In Flames immáron teljesen előre tekint. A Whoracle aztán képes volt tovább vinni, egyben direktebb hozzáállással építeni a Jester Race-en hallható zenei teljesítményre, de az már egy másik történet – az viszont bizonyos, hogy az idén harmincéves The Jester Race alapvető állításán és dalain sem fogott az idő, és mindmáig a műfaj egyik legizgalmasabb lemezeként térhetünk vissza hozzá. × × × Megjelenés dátuma: 1996. február 20. Kiadó: Nuclear Blast Records Producer: Fredrik Nordström és In Flames Felvételek: 1995. november, Studio Fredman, Göteborg IN FLAMES 1996 Anders Fridén − ének Jesper Strömblad − gitár, billentyűk Glenn Ljungström − gitár Johan Larsson − basszusgitár, vokál Björn Gelotte − dobok, gitár + vendégek: Fredrik Nordström − billentyűk Oscar Dronjak − vokál (Dead Eternity) Fredrik Johansson − szólógitár (December Flower) Kaspar Dahlqvist − billentyűk (Wayfaerer) THE JESTER RACE Moonshield The Jester's Dance (instrumentális) Artifacts of the Black Rain Graveland Lord Hypnos Dead Eternity The Jester Race December Flower Wayfaerer (instrumentális) Dead God in Me DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/03. számából.

megtekintés     »     a múlt zenéje, in flames