EXHUMED: Red Asphalt

2026. 02. 27. 16:57   »   kritika   »   U2603

kiadó: Relapse Records   
»   szöveg: Kánya Ferenc

Nocsak, megint Harvey barátunk! Számos projektjétől hallottam új munkát mostanában, most pedig itt a „fő csapás”, az „alapcsapat” is egy új albummal. Az Exhumed nevére a veterán death metalosok talán a ’90-es évekből is emlékeznek: demók és bootlegek is eljutottak hozzánk, még az 1998-as első album előtti időszakból is. Nekem is volt egy teljes kazettányi cuccom tőlük – akkor még nem tudtam, hogy az egyik felén nem ők voltak, hanem egy Hemdale nevű death-grind banda. Az Exhumed is ezeknek a könnyed műfajoknak a határvidékein mozgott, és mozog ma is – csak már picit másképp. A korai időszakban a zenéjük inkább valami kaotikus, zajos, goregrind‑alapú, fiatalos túlcsordulás volt, még a bemutatkozó Gore Metal albumra is ez volt jellemző. A harmadik lemezre (Anatomy Is Destiny, 2003) az Exhumed már letisztultabb death metalos formát vett fel, de még mindig nyers erejű. Két évvel később a banda történetének első nagy fejezete lezárult. A 2010-es újraindulással egyértelműen új korszak kezdődött: a zene sokkal inkább death metal mint korábban; gyors, de már sokkal átgondoltabb; a grindcore inkább ritmikai elem, mint stílus, és már nem a gore (vagy annak bizarr paródiája) a lényeg, hanem a dalírás. Harvey dalai albumról albumra váltak egyre tudatosabbá és fegyelmezettebbé, és egyre mélyebb hatást fedezhetünk fel bennük a Death muzsikájából. Ennek a klasszikus irányba mozdulásnak a csúcsa a Death Revenge konceptalbum volt 2017-ben. Ezt követően némi modernizáció történt, ami a 2022-es To the Dead albummal újabb tetőpontot jelentett. A Red Asphalt marad ezen a modern vonalon, de ismét egy másik korszak lenyomata. Ez egy „közlekedésbiztonsági oktatólemez”, a szövegek mind a brutális közúti balesetek vidám témáit járják körül. A zene még mindig tempós, éles és könyörtelen, de ez az anyag inkább egy tapasztalt, határozott dalszerző és csapat munkája. Korszerű módon megszólaló, fókuszált, letisztult Harvey‑féle death metal, amelyben a modern, visszatérő Carcass dallamérzékenysége és precizitása rétegződik a Death klasszikus középkorszakának okos rifforientáltságával. A Crawling from the Wreckage-ben mindez nagyon szépen együtt van. A dalok rövidek és célratörőek; ebben a Symphorophobia vezet: két perc alatt egy teljes, grind‑es energiájú, szövegcentrikus death metal nóta szólóval. A lemezen végig ott van egyfajta látens dallamosság, amitől a zene valójában nem válik melodikussá, csak a riffek brutalitása kap egy erős kontrasztot – például az Iron Graveyardban ez gyönyörúen meg is jelenik. Nincs fogcsikorgató agresszivitás, az Unsafe at Any Speed vagy a The Fumes szólóiban, illetve a Signal 30 főriffjében még rock’n’rollos, rockabillys, punkos lazaság is felfedezhető. A legerősebb, legkoherensebb tételeket viszont olyan dalok jelentik, mint a címadó, a Shovelhead vagy az Iron Graveyard. Apropó, Shovelhead! Láttad a videóját? Az animációról először azt hittem, hogy Gróf Balázs munkája, de végül megnéztem ki készítette, mert annyira nem lett jó… Nos, a Red Asphalt, egy koncentrált, sallangmentes Exhumed-lemez, annyival több az elődjénél, hogy a dalszerkezetek tisztábbak és jobban tervezettek. Nincsenek nagy megoldások, nincsenek új irányok; van viszont stabilitás és magabiztosság. Pontosan tudják, milyen terepen mozognak, és ezen a terepen most nagyon biztos kézzel dolgoztak. (További véleményeket olvashatsz a 2026. márciusi számunkban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     exhumed