ROB ZOMBIE: The Great Satan

2026. 02. 27. 17:12   »   kritika   »   U2603

kiadó: Nuclear Blast Records   
»   szöveg: György Zoltán

Tinikorom talán legszebb nyara 1992-ben volt, és annak első számú zenei aláfestése volt a La Sexorcisto. Akkor nagyon beakadt nekem valahogy a White Zombie. Benne volt minden, amit akkoriban (és azóta is) szerettem a zenében: ott volt a Zodiac Mindwarp mocska, a Pantera húzós groove-ja, a Mötley Crüe glamje, a Ministry elektronikája, Alice Cooper horrorja… Azóta Rob Zombie szólópályára lépett, de a zenéje nem sokat változott, a rajongásom pedig azóta is töretlen. Rob ír, rajzol, zenét szerez, filmeket rendez, és ezt nem teszi mindig a legmagasabb szinten, de véleményem szerint nem is ez a lényeg. Igazi trash art amit csinál, merítve ’60-as évek horror- és sci-fi-filmjeiből, a képregényekből, és elért egy olyan szintet (legalábbis zenében), hogy munkái ezer közül felismerhetőek. Tudom, hogy nagyon megosztó, sokaknak értelmezhetetlen, és sokszor megkapja azt a kritikát is, hogy ugyanazt a dalt írja meg újra meg újra, de hirtelen csak két bandát említenék: AC/DC, ZZ Top. Nem igaz ez rájuk is? Mégis faljuk a munkásságukat, és ez nálam így van Zombie-val is. Ha egy zenészt kéne kiemelnem, kivel tudok a leginkább azonosulni, az ő lenne. És még csak nem is azért, mert annyira jó, hanem azért, mert süt belőle, hogy túl a hatvanon is iszonyatosan élvezi, amit csinál, és nem köt kompromisszumot! De nézzük az új lemezt, bár a fentiek alapján sejtheted, hogy elfogult vagyok és nem biztos, hogy objektív kritika lesz. Az első és legfontosabb, hogy a gitáros posztján visszatért Mike Riggs! Az első két (a remixalbummal három) RZ- lemezen játszott ő, amiket a legjobb Zombie-albumoknak tartok. John 5-ot sosem tartottam egy jó gitárosnak, és miután átigazolt a Mötley Crüe-be (tönkre is vágta!), nagyon örültem Riggs leigazolásának. Sokkal jobban illik ide, játéka egyszerűbb, nyersebb, szólói sem csak a killswitch nyomogatásából állnak, mint John 5-nál. Pont nézem a sajtóanyagot, idézem: „Riggs visszatérésével a felállás visszatérést jelent a nehezebb, ’hellbilly’ hangzáshoz”, és ez valóban így van. A lemez szerkezete, a dalok stílusa és hangzása visszakanyarodik a korai albumokhoz, sőt néha a nyersebb White Zombie-időkig. A nyitó F.T.W. 84 egy klasszikus RZ-dal, pont olyan, amiért meg szokta kapni, hogy ezt már megírta párszor. Ki hogy áll hozzá, én imádom. Utána a Tarantula még messzebb repít, simán oda tudnám tenni a Black Sunshine mellé. A korai RZ-időket idézi a (I’m a) Rock ’N’ Roller is, már csak a szövege miatt is nagy koncertfavorit lesz. Apropó szövegek: mi sem változott, Zombie továbbra is túltolt horroresztétikában tocsog, refrénjei azonnal megjegyezhetőek („Punks and Demons, Satan, Satan, Keep on, bleed on, Satan, Satan”), második hallgatásra már garantált a dallamtapadás és bárki vele tud énekelni. Ezen a ponton ismét mindenki eldöntheti, hogy ez zseniális vagy végtelenül tufa. Több dalt nem is emelnék ki, a nyitó hármas után úgyis mindenki el tudja dönteni, hogy ez az ő zenéje vagy sem. Nagyon egyben van a lemez, nincs üresjárat: 38 perc, 15 dal köztük néhány a szokásos mini horrorátvezető. Összeségében ez az album se más, mint az eddigi nyolc Rob Zombie-sorlemez. Olyan, mint egy jó B kategóriás horrorfilm: hatásvadász, klisés, fröcsög a vérben, de mégis mocskosul szórakoztató és bármikor szívesen újra előveszed. Hibátlan az album? Nem! Volt már jobb Rob Zombie-lemez? Igen! De ahogy fentebb már éltem a párhuzammal, egy AC/DC-lemezre se tudnék kevesebbet adni a maximális pontszámnál. (További véleményeket olvashatsz a 2026. márciusi magazinban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     rob zombie