MEGADETH – Szép új világ (2016–2026)

2026. 02. 29. 14:03   »   egyéb   »   U2602

szöveg: Kánya Ferenc

A Megadeth életműve nem egy lineáris fejlődéstörténet, hanem korszakok egymásra rakódó rétegei az ifjúi indulattól a veterán bölcsességig. Ez az írás ennek a több mint négy évtizedes útnak a rétegeit bontja ki: korszakokon, albumokon át, káosztól a kontrollig idézzük fel a Megadeth sztoriját. (6. rész) A 2010-es évek második felére a metalszíntéren megjelent egy modern, groove‑osabb, djent‑hatású generáció, amely teljesen más ritmikai és produkciós világban gondolkodott. A Megadethre ismét kreatív hullámvölgy és felállásváltozás várt, Mustaine-re pedig személyes megpróbáltatások. A Dystopia viszont 2016-ban újra a csúcsra emelte a zenekart – technikailag, hangzásban és dalszerzésben egyaránt. A korszakot azonban nemcsak a kreatív újjászületés, hanem Mustaine 2019-ben diagnosztizált torokrákja is meghatározta, ami hónapokra leállította a zenekart, és még a folytatást is bizonytalanná tette. A The Sick, The Dying… And The Dead! ennek a túlélésnek a dokumentuma: egy sötétebb, komorabb, mégis erőteljesen fókuszált album, ami megmutatja, hogy a Megadeth a negyvenedik évéhez közeledve is képes releváns, modern és súlyos zenét írni. A korszak hangulata egyszerre apokaliptikus, introspektív és technikás – egy kései, bölcs, de még mindig harapós Megadeth. „Amit nem tudsz – a legenda úgy tartja – az nem fáj / Ha félelmben akarsz élni és meghalni.” – Dystopia Dystopia (2016) A Dystopia a modern Megadeth csúcspontja. Egy olyan album, amelyben Mustaine végre megtalálja azt a hangzást és felállást, amely egyszerre technikás és modern, ugyanakkor visszanyúl a klasszikus thrash gyökerekhez. A felállás gyakorlatilag csonka. 2014-ben Drover és Broderick kilépett. Kiko Loureiro gitáros érkezése új dimenziót nyit a zenekar számára: szólói melodikusak, kifinomultak és elképesztően technikásak, miközben tökéletesen illeszkednek Mustaine ritmusjátékához. A dobokat Chris Adler (Lamb of God) vendégként játszotta fel, a turnékon Dirk Verbeuren volt a beugrós. Mustaine itt először dolgozott Chris Rakestraw producerrel, aki akkortájt Friedman, majd a Soulfly albumait is készítette. A produkció súlyos és futurisztikus, a hangzásterek nagyszerűen kidolgozottak, a gitárok vastagok, de élesek, egyszerre idézik a Rust in Peace precizitását és a modern metal harapósságát. A The Threat Is Real és a Dystopia azonnal jelzik, hogy a zenekar újra teljes erővel a maga thrash metaljában gondolkodik, míg a Fatal Illusion és a Post American World a klasszikus Megadeth politikai-paranoiás hangulatát hozzák vissza. A Poisonous Shadows epikus, filmzenei elemei új színt adnak a lemeznek, míg a Conquer Or Die! instrumentális nyitánya Loureiro virtuozitását emeli ki. A Dystopia egészét áthatja egyfajta újjászületés: Mustaine végre megtalálta azt a modern identitást, amire az évezred eleje óta vágyott. Nem véletlen, hogy a lemez Grammy‑díjat hozott – ez a Megadeth egyik legerősebb, legkoherensebb modern albuma, amely méltó párja a klasszikus korszak csúcsainak. Valachi Samu: „Nekem ez volt az első lemezem tőlük, amikor kijött, leesett az állam tizenkét évesen, imádtam a borítót, brutál jó a mix, és a szövegek is elég súlyosak. A klasszikus Metallica-albumok után ezzel a lemezzel léptem szintet a ritmusgitározásban, úgyhogy rongyosra lett hallgatva. Nekem Marty Friedman után Kiko illett leginkább a Megadeth-összhangzásba, és Mustaine hangját is jobban bírom itt, mint a korai albumokon.” × × × The Sick, The Dying… And The Dead! (2022) A The Sick, The Dying… And The Dead! a Megadeth egyik legsötétebb és legérettebb albuma, amelyet Mustaine betegsége, a világjárvány és a korszak általános apokaliptikus hangulata egyaránt formált. A produkció ismét Rakestraw és Mustaine munkája. A hangzás modern, súlyos és kifejezetten komor, a dalok pedig sokkal inkább építenek a sötét atmoszférákra, mint korábban bármikor. Az album felvételei még Ellefsonnal kezdődtek, de 2021 májusában egy botrány miatt Mustaine azonnal eltávolította a zenekarból, a sávjait pedig töröltette az anyagból. A basszust Steve DiGiorgio (Testament, ex-Death, ex-Sadus) játszotta újra, a turnékra pedig James LoMenzo tért vissza. Verbeuren itt már hivatalos tag. Kiko Loureiro továbbra is zseniális formában játszik, szólói melodikusak, technikásak és érzelmileg is gazdagok. A címadó egy lassan építkező, epikus nyitány, amelyben a pestis a történet, Mustaine betegségélménye a háttérrezgés. Azonnal megadja a lemez súlyos hangulatát. A Life In Hell és a Night Stalkers a korszak legagresszívebb, leggyorsabb thrash‑pillanatai. A Dogs Of Chernobyl atmoszférikus, sötét, már-már filmzenei felépítése új tereket ad a lemeznek, míg a Killing Time és a We’ll Be Back a klasszikus Megadeth. A lemezt átjárja a túléléshangulat: Mustaine minden dalban újra és újra megmutatja, hogy még mindig tud releváns, súlyos és technikás zenét írni. A The Sick, The Dying… And The Dead! mély és érzelmileg telített album – egy kései korszakbeli Megadeth-klasszikus. Nincs bizonyítási kényszer, csak elmondja, amit muszáj. × × × Megadeth (2026) A búcsúalbum, aminek voltak jelei, mégis váratlanul jött – borult égből villámcsapás. Egyszerre hat letisztultnak, összegzőnek és méltóságteljesnek. Nem akarja túlüvölteni a klasszikusokat, csak végigjárja azt a zenei és személyes utat, amely negyven éven át meghatározta a zenekart. A produkció tiszta, fókuszált és sallangmentes, ugyanaz a modern hangzás jellemzi, amelyet Mustaine és Chris Rakestraw az elmúlt évtizedben közösen épített fel. Már az első dal, a Tipping Point is azt sugallja, hogy ez az album a Megadeth‑identitás esszenciáját akarja rögzíteni. A felállásban ismét változások történtek: LoMenzo újra hivatalos tag lett, Loureiro helyére pedig Teemu Mäntysaari érkezett, így nemcsak egy olyan csapat jött létre, amely technikailag erős, de Mäntysaari és Verbeuren a dalszerzésben is aktív partnerek. A dalok között vannak egyértelmű újkori klasszikusok – a Tipping Point, a Hey, God?!, a Made to Kill vagy az I Am War – amelyekben a ’80-as évek agressziója, a ’90-es évek dallamossága és a 2000-es évek technikai precizitása egyszerre jelenik meg. Más tételek, mint az I Don’t Care vagy a Let There Be Shred, inkább a gyökerek felé kacsintanak vissza. A szövegek szinte mindenhol személyes önvallomások, de nem önidézgetések: Mustaine inkább visszabeszél a saját életművéhez, mintsem montázsolná a múltat, és ez sokkal konstruktívabb, érettebb hangulatot ad az albumnak. A borítóra a korábbi „cyberpunk“ és „pestis­doktor“ után visszatér a klasszikus Vic, hogy markáns, de elegáns búcsút vegyen. A lemez egyértelműen számvetés: nem harsány, nem akar korszakot váltani, csak lezárni mindet. × × × A Megadeth története valójában nem egy zenekar története. Egy olyan emberé, aki túlélt rengeteg felállásváltást, betegséget, kreatív hullámvölgyeket és a metalszíntér többszöri átalakulását. Negyven év: egy végigküzdött, végigjátszott, végigélt életmű. Minden korszak másképp szólt, másképp lélegzett, de mindegyik ugyanabból a makacs alkotói attitűdből táplálkozott, hol dühből, hol dacból, hol tiszta szakmai fókuszból. Egy olyan életmű zárul le, amely nemcsak a thrash metal történetét formálta, hanem generációk gondolkodását is. És ha Mustaine egyszer mégis úgy döntene, hogy van még egy fejezet, senki sem lepődne meg – mert a Megadeth lényege mindig is az volt, hogy ott is továbbmegy, ahol mások már megálltak. Az Underworld magazin 2026/02. számából.

megtekintés     »     megadeth