JOEL HOEKSTRA’S 13: From The Fade

2026. 02. 28. 17:46   »   kritika   »   U2603

kiadó: Frontiers Music   
»   szöveg: Gyuricza Ferenc

Az amerikai Joel Hoekstra az utóbbi évek egyik legtöbbet foglalkoztatott gitárosa a hard rock/dallamos heavy metal színtérnek. Ha csak a jelenleg is meglévő zenekarait vagy projektjeit vesszük sorba, akkor is elég impozáns a névsor – Iconic, Revolution Saints vagy Trans-Siberian Orchestra –, arról nem is beszélve, hogy tagja volt a nemrég nyugdíjba vonult Whitesnake-nek, zenél(t) Cher oldalán, és talán még mindig turnégitárosa az Acceptnek. A múltjához pedig olyan további dallamrock óriás is köthető, mint a Night Ranger, s ezzel még mindig nem teljes a lista. Gitárosunk diszkográfiája – már csak a fentiekből is adódóan – igen gazdag, s néhány szólóalbumot is tartalmaz. Én ezek közé sorolnám legszívesebben a Joel Hoekstra’s 13 projekt neve alatt megjelent kiadványokat is, hiszen ez a formáció közel sem tekinthető hagyományos zenekarnak, legalábbis nem tudok arról, hogy valaha is színpadra léptek volna, így az albumait is inkább tekintem Hoekstra szólólemezeknek, azzal együtt is, hogy a szintén patinás és jól ismert közreműködők nélkül nyilván egészen más eredményt kaptunk volna. A most kiadott From the Fade már a negyedik, amelyik ezen név alatt jelent meg. A lemez alapvetően egy igen robosztus, erőteljes, lendületes, de mégis dallamos hard rock dalgyűjtemény, ami a műfaj olyan ikonjainak nevét juttatja a hallgató eszébe, mint a Winger (lásd rögtön az albumot nyitó You Can Give-t) vagy az említett Night Ranger, de Howie Simon dalszerzői attitűdje is felbukkan egyes dalokban (Lifeline). Hoekstra zenéje ráadásul most sokkal szélesebb palettán mozog, mint a korábbi szólóalbumain vagy a 13 projekt előző lemezein. A több mint hatperces The End Of Me olyan tanítani való módon építkező power ballada, amihez még csak hasonlóra sem emlékszem hősünk karrierjéből, de van itt egészen könnyed, már-már rádiós slágernek predesztinált pop-rock (ha létezne még ez a műfaj), mint ahogy néhány súlyosabb megközelítésű dal is felfért az albumra. Ez utóbbiakat köszönhetjük talán annak is, hogy Hoekstra elmondása szerint az Accept-turnén írta meg ezeket a dalokat. Nincs okunk kételkedni szavában, ha így történt, az még inkább emeli együttműködésük értékét, hiszen prémium minőségű hard rock albumot eredményezett. Az oroszlánsörényű gitáros érdemei közé tartozik, hogy nem barmolja szét a szólóival az albumot, miközben a megalázóan elegáns technikai tudásáról szinte minden dalban megvillant egy keveset. Ebben sem öncélú, hiszen a lemezen a társaknak is megadatik ez a lehetőség, a billentyűs Derek Sherinian színező futamai nagyon is jót tesznek ennek a zenének, a basszusgitáros Tony Franklin rendkívül elegáns és masszív játéka szintén az erényei közé tartozik Hoekstra dalainak, s még a dobos Vinnie Appice is tökéletesen kiszolgálja ezt a magas szinten előadott dallamos hard rock zenét. A nagy igazolás mégis Girish Padhran – aki már a második Joel Hoeksta’s 13 albumon énekel. Hangterjedelme, magabiztossága, valamint remek dallamérzéke szintén nagyon sokat tesz hozzá ehhez a dalgyűjteményhez. Még az Aerosmith leegyszerűsített paneljeit használó Will You Remember Me-t is megmenti az indiai származású énekes attól, hogy giccsbe forduljon át. Girish ráadásul attól a Jeff Scott Sotótól kap támogatást a vokálokban, aki ugyancsak a Premier League-be tartozó énekes. (További véleményeket olvashatsz az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     joel hoekstras 13, joel hoekstra