BLACK SWAN: Paralyzed

2026. 03. 01. 07:46   »   kritika   »   U2603

kiadó: Frontiers Music   
»   szöveg: Schmidt Péter

Bevallom őszintén, a Frontiers-szupergruppként 2020-ban debütált Black Swan indulásakor nem gondoltam volna, hogy pár évvel később már a formáció harmadik albumáról írhatok recenziót. Az efféle all-star felállású projektek esetében hosszabb életciklusról meglehetősen ritkán beszélhetünk – ehhez képest itt egy hatéves, konstans történetről van szó, ami nem csak három nagylemeznyi muzsikát termett eddig, de mindvégig kiemelkedően magas minőséget is hozott. A Robin McAuley-Reb Beach-Jeff Pilson-Matt Starr összeállítású kvartett tagjainak zenei előéletét azt hiszem, senkinek nem kell bemutatnom, amit pedig a Black Swan soraiban közösen tettek le most már harmadszor az asztalra, az bizony régi anyazenekaraik fénykorában is csont nélkül, saját jogon állt volna meg a maga lábán. Persze ma már nagyon más idők járnak, ez a fajta cicomamentes hard rock, dallamos metal muzsika nagyságrendekkel kevesebb embert mozgat meg, mint annak idején – de a basszer Jeff Pilson producerkedése mellett, az ő stúdiójában rögzített Paralyzed értékeiből ez szemernyit sem von le. Sőt, készítőinek elszántsága csak még jobban felértékelődik így. Az elsősorban Reb Beach sziporkázó-vibráló gitárjátékára meg Robin McAuley összetéveszthetetlen orgánumára és dallamaira építő új dalok most is azt a világot lakják be otthonosan, amit olyan klasszikus formációk formáltak anno kerekre, mint pl. a Dokken, az érettebb Winger, az ereje teljében lévő Scorpions, a Whitesnake vagy a Dio. Sőt, ha nagyon akarom, még a korai Ozzy-anyagokat, illetve az 1990 körüli Queensryche nevét is idecitálhatom. Nem konkrét párhuzamokra gondolok elsősorban – habár azok is akadnak –, hanem sokkal inkább a hangszeres játék minőségére és a dalszerzés metodikájára. Az egyszerre hagyományos és mégis mai módon, organikusan megszólaló 11 dal egyikénél sem tudok igazán mibe belekötni, a nívó ugyanis mindvégig a plafon közelében jár. Inkább bizonyos hangulati elemek miatt került hozzám különösen közel néhány nóta – mint pl. az érett Queensryche borúsabb atmoszférájával is kacérkodó If I Was King, a klasszikus Dio-jellegű riffeléssel indító, sodró erejű The Fire And The Flame, a szintén igen izmos Carry On, netán a részben balladisztikus, részben epikus hangvételű I’m Ready. Mondanom sem kell, Reb füstölős és mégis ízléses gitározását mindvégig élmény hallgatni, mint ahogy Robin kissé fátyolos hangja meg itt-ott Klaus Meinét idéző dallamai is kitűnőek (72 évesen is lenyűgöző a pali!). Talán csak a játékidőt érzem cseppet többnek a kelleténél – ugyanakkor bajban lennék, ha meg kéne mondanom, magamtól melyik 1-2 dalt hagytam volna le az albumról. 2026 eddigi legjobb anyaga nálam a Paralyzed, esélyesen az év végi húszas listámon is felbukkan majd. Negyedik korongjával felkészül a Last In Line! (További véleményeket olvashatsz a 2026. márciusi magazinunkban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     black swan