NEAL MORSE BAND: L.I.F.T.

2026. 03. 01. 07:50   »   kritika   »   U2603

kiadó: Inside Out   
»   szöveg: Valachi Samu

Amikor 2023 őszén berobbant a hír, hogy Mike Portnoy visszatér a Dream Theater dobjai mögé, jogosan merülhetett fel a kérdés, hogy mi lesz a száz másik Portnoy-projekttel? Több mint két évvel később, 2025 decemberében kaptunk választ, amikor meglepetésként a Neal Morse Band bejelentette, hogy titokban elkészült ötödik stúdiólemezük. Bár újdonságot nem nyújt a L.I.F.T., egy tagadhatatlanul magas minőségű progresszív rock lemezzel gazdagodott a Morse–Portnoy páros rajongótábora. A Neal Morse (ének, billentyűk, gitár), Mike Portnoy (dobok, ének), Randy George (basszus), Bill Hubauer (billentyűk, ének), és Eric Gillette-ből (gitár, ének) álló csapat még 2025 áprilisában gyűlt össze Gillette otthoni stúdiójában, és mindössze néhány hét alatt el is készült az új anyaggal. A mesteri zenészekből álló kollektíva eddigi pályafutása során egyszer sem okozott csalódást; karakteres zenei identitásukat már évekkel ezelőtt végleges formába öntötték, és ezúttal is következetesen hűek maradtak hozzá. A megközelítőleg hetvenperces lemez a konceptalbum formulához illően a Beginning instrumentális nyitányával bevezeti a lemez fő zenei témáit. Egymást követik az egyre fülbemászóbb dallamok, amiket később különböző megzenésítésben, más kontextusokban újra hallhatunk. Ezután a helyenként korai Pink Floydot megidéző, máshol Yest és Dream Theatert vegyítő Fully Alive indítja útjára a narratívát: a történet középpontjában egy kezdetben magabiztos hős áll, akinek útja fokozatosan az önbizalom megingásához, a hovatartozás kereséséhez és a lelki tévelygés mélypontjaihoz vezet. Persze végül rátalál Istenre, aki erőt ad neki, hogy azzá váljon, akinek lennie kell, és misébe illő pátosszal győzedelmeskedik a szeretet. Lám, Isteni Fényesség a Téma már megint, de hát én nem is vártam mást, mégiscsak egy Neal Morse-lemezről beszélünk… Zeneileg minden a helyén van: a Morse–Gillette–Hubauer énekváltások folyamatosan mozgásban tartják a történetet, a számos egymásnak feszülő gitár- és billentyűfutam, a musicalbe illően himnikus akkordmenetek atmoszférája, és a rafinált ütemváltások végig progresszív csemege a fülnek. Gillette John Petruccit meghazudtolóan technikás és ízléses szólóit hatalmas vigyorral próbáltam felfogni. Hubauer hozza a klasszikus prog lelkületét. A George-Portnoy páros megbízhatóan, dinamikus energiával biztosítja a szisztematikus káosz alapját. Rich Mouser keverése is kifogásolhatatlan – a kórusok gyönyörűen kitöltik a teret, és minden hangszer megkapja a maga kristálytiszta helyét. Az album csúcspontjai közé tartoznak a Gravity’s Grip és a Hurt People lendületes instrumentális szekciói, a katartikusan törékeny Shame About My Shame, a feelgood Reaching, és az ezt követő, finoman U2-ízű Carry You Again. Sajnos a videóklipekről is szót kell ejtenem. Az előzetesekhez készült vizuális anyagok megdöbbentően nosztal­gi­kusak voltak, de nem a zene, hanem a középiskolás projekt­jeim enyhén szólva gátlásos kreativitása iránt. Egy olyan zenekarnál, ami arról ismert, hogy a művészi határokat feszegeti, ezek a klisékre épülő, ötlettelen képsorok nemcsak a dalok erejét tompítják, hanem akaratlanul is rávilágítanak, mennyire kiüresedni látszik mára a progresszív jelző. Ezt pedig csak erősíti a tény, hogy Neal Morse futószalag-­tempójú termelése miatt mindegyik anyag veszít a súlyából. Ezeket leszámítva, mióta meghallgattam a lemezt, napról napra azon kapom magam, hogy a dallamait dúdolom. A L.I.F.T. immerzív élmény, és a gondosan megkomponált darabok kellemes és felemelő emlékeztetői, hogy az emberi művészet a hangsúlyos pillanatokban és az érzelmi kapcsolódásokban rejlik. És remélem ez mindig is így lesz. (További véleményeket olvashatsz a 2026. márciusi számunkban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     neal morse band, neal morse, mike portnoy