UNVERKALT: Héréditaire

2026. 03. 01. 09:24   »   kritika   »   U2603

kiadó: Season Of Mist   
»   szöveg: Milán Péter

A véghetetlen lemezáradatban zenekarok jönnek-mennek; ez az egész zenekaros, lemezes, koncertes jelenség, mint egy elmosódó gigantikus áradat kíséri végig az ember életét, amiben van valami rettentően nyomasztó, és amitől érdemes megfelelő távolságot tartani, nemcsak az épelméjűség megőrzése érdekében, hanem azért is, mert az élet értelme nem az, hogy az ember hagyja, hogy bármi maga alá temesse – „A mennyiség uralma és az idők jelei”, hogy minden idők egyik legnagyobb alapművét idézzem. Akár hallottam a 2017-ben alakult görög Unverkalt előző két lemezét, akár nem, ennek szemernyi jelentőséget sem tulajdonítok, a Héréditaire anyagára mint újdonságra tekintek. A 21. századi fúziós lemezeket úgy lehet szátválasztani – úgy érdemes –, hogy megállapítjuk: az összeboronálni kívánt zenei elemek képesek-e egymással szimbiózisra lépni, avagy a köztük lévő antagonizmus oly mérvű, hogy a hallgató azt tapasztalja, hogy körömpörköltet és lekváros tésztát akarnak vele megetetni egyszerre. Ugyan az Unverkalt albuma nem azt sugallja, hogy a zenekar mindent találomra dobott be a képzeletbeli kalapba, mégis bőven vannak a számomra túlontúl hosszú lemezen olyan részletek, ahol nem éreztem a kohéziót. Sludge/doom metal, black metal, dark rock, gótikus metal, shoegaze/blackgaze, kis progos törekvések, kis hangulatfestéses célok, a szépség és szörnyeteg-jelenség véghetetlenedik bőrének lehúzása és így tovább. Az Unverkalt mindent tud, amit egy okos metalzenekarnak a 21. században tudnia kell. Az eszköztár is nagyon ismerős. Értem én, hogy kell férfias bömbölés/hörgés, mert kemények vagyunk, ahogyan azt is értem, hogy kell dallamos, érzéki női ének, mert a szépséget, erotikát is kedveljük, de hogy azt a roppant fárasztó – és sajnos bevett – módszert miért kell milliomodszorra is majmolni, hogy a kellemes női énekdallamok alatt is ordítsunk, soha nem fogom megérteni. Dimitra Kalavrezou énekesnőnek – amikor nem sikítja ki a szemgolyóit üregükből – szép hangja van – a portugál Sinistro ex-énekesnőjének az orgánumára emlékeztet –, de elég kevés alkalom van, amikor valaki nem rikácsol bele a témáiba. Ennek megvannak az okai… Fő ok a túlzsúfoltság szeretete. A ma embere szeret nyü­zsög­ni, szereti, ha körülveszik, ha tömegben van, ha tüle­ked­het, ha érezheti, hogy sokan vannak. És ez a zenék egy részében is lecsapódik. Egyszerre ezer különféle hangnak, hangszernek kell szólnia, különben nem érezzük, hogy mondanánk valamit, hogy ér valamit, amit csinálunk; mindennek kell szólnia egyszerre, hogy észrevegyenek bennünket, hogy egyáltalán érezzük, hogy élünk. Az Unver­kalt albuma nem lenne rossz, de már pár szám alapján úgy érzem, a zenekar tagjai három-négy fogást szeretnek befalni egyszerre. Az imént említett Sinistro zenéje sokkal organikusabb, természetesebb. Igaz, nem vesznek ki ételt egyszerre nyolc tányérból. Amikor vége egy-egy Unverkalt-dalnak, a füleim szinte fellélegeznek. Nem az ötletekkel van itt gond, hanem ezek összefésülésének képességével, amivel a csapat láthatóan hadilábon áll. Talán egyszer megcsömörlenek önnön hangjaik mennyiségétől. (További véleményeket olvashatsz a 2026. márciusi számunkban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     unverkalt