AXEL RUDI PELL: Ghost Town

Meglepő és mulatságos a tény, hogy – nem számolva a válogatásos és élő kiadványokat – ARP mester 1998 óta, tehát immáron 28 esztendeje(!!) tartja magát következetesen a kétévenkénti lemezkiadás gyakorlatához. Előtte még kicsit szertelenebb volt ugyan, de azóta ha fú, ha fagy, minden második év bombabiztosan hozza az új Axel-albumot. Utóbbi pár munkájának nívójára kicsit rá is nyomta a bélyegét ez a kényszeresség, és bár most sem tért el a szigorú időzítéstől, valahogy-valamiért a Ghost Town mégis egy izmosabb és karakteresebb anyag lett jó néhány elődjénél. Nálam legalábbis jobban működik, mint bármi a tíz évvel ezelőtti Game Of Sins óta. Pedig a recept maradt a régi: a klasszikus Rainbow és a Dio-, Tony Martin-korszakos Black Sabbath hangulati és dallamvilága, meg úgy általában a ’70-es és ’80-as évek patinás, európai (főleg brit) hard rockja az origó, ehhez jönnek néhol kicsit marconább, heavy metalosabb megfejtések – nagyjából ennyi a titok ezúttal is. A borító ugyancsak meglehetősen beszédes e tekintetben. Johnny Gioeli hangja bár rekedtesebb, mint 20-25 éve, ám még mindig igen jó formában van, Axelünket pedig továbbra is főként dalszerzői és hangszerelési kvalitásai, illetőleg remek dallamérzéke miatt lehet szeretni. Az erősen Blackmore-hatású instru Regicide intro után a tempós Guillotine Walk egy relatíve tipikusnak mondható, húzós hard rocker darabként indítja be a 11 trackes, 56 perces mókát. Izmos felütés, tetszik. A Breaking Seals egy fémesebb, acceptesebb tétel – olyannyira az, hogy ebben Herr Dirkschneider is vendégszerepel, elsőre kissé megdöbbentve a gyanútlan hallgatót fenekedő ráspolyozásával. A címadó Ghost Town újra csak húzós hard rock/dallamos metal… és így tovább, minden nótán nem megyek végig, mert minek. Amiket azért mégis megemlítek, az további két dal: egyrészt a féltávnál megbúvó The Enemy Within, ami borzongatóan hozza vissza a ’80-as évek végi Sabbath (konkrétan a The Eternal Idol album) hangulatait, illetve a záró Higher Call, ami egy méltóságteljesen építkező, hét perc feletti epikus darab, amolyan esszenciális jellegű ARP-opusz. Negatívumként két dolgot tudok csak felhozni: egyrészt a furán száraz dobhangzást, másrészt pedig örök vesszőparipámat, a Bobby Rondinelli kvalitásaihoz mérten kissé spórolósra vett dobolást. Mással azonban nem nagyon tudok vitatkozni, nagytotálban egészen rendben van a Ghost Town. Mivel pedig Axel és csapata élőben hagyományosan erős bulikat nyom, nem kérdés, hogy hol lesz a helyem április 3-án. (További véleményeket olvashatsz az albumról a márciusi számunkban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     axel rudi pell