RIVERS ABLAZE: Inexternal Dread

2026. 03. 27. 09:00   »   kritika   »   U2604

kiadó: INERTIAL MUSIC   
»   szöveg: Milán Péter

Furcsa a 21. századi posztmodern szétaprózódás, ami az élet minden területén, így a művészeti, zenei világban is érezteti hatását. Sőt, ez nem hatás, hanem maga a valóság, amely fragmentálódva, atomizálódva működik, ahol az elemek sok esetben nem is tudnak egymás létezéséről. Egy olyan világban, amely egy kicsit is hasonlít a normálishoz, vagyis diametrálisan ellentétes a mi korunkkal, egy olyan képességekkel rendelkező zenész, mint Kertész Márton, ünnepelt személy lenne, aki egyik elismerést veszi át a másik után, de nem kívánok belemélyedni ebbe a témába, mert ha megtenném, tízoldalas lenne ez a recenzió. Az biztos, hogy ugyan manapság – valójában évtizedek óta – az értékek jelentős része az undergroundban terem, ez is a modern eltévelyedések egyik megnyilvánulása; hogy ami meghatározó, ízlésformáló a kulturális és művészeti életben, annak szinte szükségképpen alacsony színvonalúnak és igénytelennek kell lennie. Nem feltétlenül van így ma sem, ám sok esetben a sekélyesség és a népszerűség egymással szervesen összefonódó jelenségek. Mondhatnánk, hogy igazságtalanság, hogy egy olyan zenekar, mint a Rivers Ablaze csak egy maroknyi ember által ismert, azonban átlátva a modern világ viszonyait, egy fordított logika alapján ez – szomorú vagy sem – így van rendjén.

A 2019-ben alakult Rivers Ablaze első lemezei sebesen követték egymást, a Nagy András hangjával gazdagított debüt (Blood Canvas), és az instrumentális kettes mű (Devoid Dying Sun) sokat forgott a CD-lejátszómban, e téren a The Black Hole Era alig maradt el. A 2023-as Omnipresence új szintre emelte az immáron megszilárdult felállás zenéjét, amely élőben is kezdte megmutatni magát. Ugyan a Rivers Ablaze a koncerteken is egyre jobb, a zene gyors és intenzív, annyi finomság, magát hallgattató részlettel telített, olyan sok örömteli megfigyelnivaló található benne, hogy szerintem itthon hallgatni a legélvezetesebb. Kb. ötször-hatszor hallgattam meg az Inexternal Dread című új albumot, és még csak most kezd alakulni előttem az anyag; minduntalan formálódik, el-eltolódnak egyes részek, előszüremkednek korábban fel nem lelt gitárrészek, dallamok, s az egészben az a legüdítőbb, hogy még nagyon sokszor elővehetem úgy, hogy a felfedezés jóleső érzésével töltekezhetek fel. Ugyan a Rivers Ablaze agytrösztje, origója Kertész Márton, hallani, hogy az Inexternal Dread csapatmunka eredménye. Marci gitárjátékát egy oldalon keresztül méltathatnám, de ki kell térnem a ritmusszekcióra. Tadeusz Rieckmann az a dobos, akire feltétlenül szükség volt ebben a zenekarban, játéka alapján bármelyik neves kinti prog-death-csapatba bevennék. Nem tudom, az albumot pontosan kik játszották fel, hogy a bőgőjáték Purnhauser Páltól származik-e, de az biztos, hogy minden poszton nagy zenélés zajlik. Knapp Oszkár hangját először nehezen szoktam meg a The Black Hole Era dalaiban, de idővel beleszervesült a Rivers Ablaze tech-death-varázslatába. A nyitó Silent Orbitban, a Born From Flame-ben és a záró Death On Impactban néhány tiszta sort is hallhatunk tőle. Ha magabiztosabb lesz ezen a téren, talán van mit keresni ebben az irányban. Mindenesetre öblös bömbölése, hörgése, ha néha meg is nehezíti a zene befogadását, illik ehhez a sokszor szinte nem is evilági extrémzenei kavargáshoz. A Rivers Ablaze összetett tételei, Marci kompozíciói a kontrollált káosz legszebb megnyilvánulásai, ahol úgy kényszeríti rá a rendet a rendezetlenségre, hogy abban semmi görcsösség, merevség nincs, sőt, megteremtetik az a paradoxnak tűnő valóság, hogy egy tűéles, brutálisan intenzív, kőkemény zene válik hajlékonnyá, likviddé, szinte gyúrhatóan nyúlékonnyá. Gitárhős-szólók technikás death metalba oltva, blastbeatekkel versenyre kelő gitárriffek veszik fel a progesszív szépség pulzáló színeit, és ez a zenei kaleidoszkóp úgy ölt magára színpompás hangokból szőtt köntöst, hogy a káprázat soha nem válik túlzóvá, giccsessé. Ezt a dalszerzői készség, a szerzemények átgondoltsága eleve meggátolja. Ami a külcsínt illeti, az Omnipresence borítója nem igazán tetszett, de nagy örömömre az Inexternal Dread ismét egy Saly Németh László-illusztrációt kapott, akinek egyedi és nagyon szép képeit az első három albumon is láthattuk. Az Inexternal Dread pazar mű: egyszerre zenei és extrém, határtágító és vonultatja fel a legjobb metal ismérveit. A Rivers Ablaze-től sok neves külhoni zenésznek is lenne mit tanulnia. (Az albumról további véleményeket olvashatsz az áprilisi számunkban és az Underworld Klub felületén!)

megtekintés     »     rivers ablaze