FLEA: Honora

2026. 04. 02. 06:48   »   kritika   »   U2604

kiadó: Nonesuch Records   
»   szöveg: György Zoltán

Hogy Flea mennyire kegyetlenül jó zenész, azt a Red Hot Chili Peppers-lemezekről eddig is tudtuk. Ha te is jártál az utóbbi években koncertjükön, akkor talán egyetértünk, hogy a legjobb pillanatok azok voltak, mikor Flea és Frusciante odaállt Chad Smith elé, és elkezdtek jammelni. Csodálatos jazz- és funkimprovizációk voltak ezek – innen is üzenem neki, hogy jöhetne egy koncertalbum. Flea-nek egyébként is híres a zenei műveltsége, a zene iránti szeretete, hatalmas lemezgyűjteményét is többször megmutatta már a világnak. Ezek után nem is ért annyira váratlanul mikor pár hónapja kijött az A Plea videóklipje, és egyben bejelentették a szólólemezét. Nem újkeletű a dolog, 2012-ben már kiadott egy szóló EP-t (Helen Burns) bár az inkább experimentális zene volt még, az új album vegytiszta jazzével szemben. Nem vagyok a stílusban annyira jártas, hogy hangzatos szakszavakat használjak és felsoroljam a nagy elődöket, de azt még az én egyszerű fülem is érzi, hogy mekkora szív, micsoda rajongás van ebben az albumban. Minden pengetés, minden hang mögé oda lehet képzelni ezt az izgága kisembert, és szerintem ez az, ami kiemeli ezt az kortárs jazz többi albuma közül, és ez az attitűd, ami az albumot egy átlag rock/metal-rajongónak is élvezetessé teszi. Érezni micsoda energia, milyen zenei alázat milyen tenniakarás van még mai is, hatvanon túl is ebben a pasiban, és ez a hallgatóra is átragad. Az előzetesen kislemezen kijött A Plea is erről szól, erre buzdít mindenkit: „Kelj fel, mozdulj, alkoss, cselekedj bárki is legyél!” „Come on! Are you with me? We all know what it is. Build a bridge, shine a light…” Zseniális felütése az albumnak, sőt akár egy kiáltvány is lehetne napjaink elkényelmesedett, morózus, magába forduló társadalma felé. Talán sokan nem tudják Flea-ről, hogy nem csak világ egyik legjobb basszusgitárosa, de gyerekkora óta remekül játszik trombitán is, sőt ez volt az eredeti első hangszere. Ezt a tudását az albumon is többször kamatoztatja, és megkockáztatom ezek a legkiemelkedőbb dalok a lemezen. A 2000-es évek elejének acid jazz vonalát idézik ezek a dalok, pl. a film noir hatású Failed vagy az álmosan lírai Maggot Brain. Jó elveszni ezekben a dalokban egy fáradt este, egy pohár borral a kézben, de csakúgy tökéletes aláfestése lehet egy éjszakai autóúthoz is. Nagyon erős a lemezen a filmzenei hangulat, valóban olyanok ezek a dalok, amikbe egy kis fantáziával rengeteg sztorit bele lehet látni. Az album nagyrésze instrumentális – Flea jellegzetes orgánumát csak néha halljuk –, viszont sikerült két nagyágyút is megszerezni az albumhoz. Tom York (Radiohead) klasszikus jazz standardre épülő dalát már hallhattuk előzetesen, de az igazi nagy durranás, legalábbis számomra az Nick Cave! Jimmy Webb híres dalát a Wichita Linemant dolgozták fel, egy gyönyörű, szívet facsaró, csak Cave-re jellemző stílusban. A Guns N’ Roses előadásában sokan ismerhetitek ezt a dalt, de azt gyorsan felejtsük is el, összehasonlíthatatlan. Csodálatos album lett Flea lemeze, csupa szív, csupa lélek, csupa ZENE a legmagasabb fokon. Még ha nem is vagy jazzrajongó, tegyél egy próbát vele, hidd el, megéri! Az Underworld magazin 2026/04. számából.

megtekintés     »     flea