GREEN CARNATION: A Dark Poem – Part II: Sanguis

2026. 04. 03. 06:42   »   kritika   »   U2604

kiadó: Season Of Mist   
»   szöveg: Uzseka Norbert

A norvég Green Carnation a ’90-es évekbeli norvég black metal színtérből indult, bár hosszas szünetekkel és sajátos húzásokkal tarkított pályájuknak már az elején is csak színesítésként került elő náluk black téma. Ugyanakkor máig felbukkan némi black-death a dalaikban, ám amit művelnek, az sokkal inkább illik a dark/gothic/doom és a progresszív / pszichedelikus / avantgarde skatulyákba. Pályájuk legnagyobb vállalása az A Dark Poem trilógia, melynek a Sanguis a második része. A múlt évi első fejezet (The Shores of Melancholia) is kiemelkedő, katartikus alkotás volt. A folytatás sem kevésbé, ám ez, ahogy az már a trilógiáknál lenni szokott, sötétebb, mélyebb, bizonyos értelemben súlyosabb – ha zeneileg nem is. Inkább azt mondanám, hogy drámaibb, tragikusabb. Az anno az Emperor basszusgitárosaként megismert Tchort (Terje Vik Schei) által indított csapat zenéje önmagában is épp elég felkavaró és magával ragadó, de igazán akkor hat, ha teljes figyelmeddel, a szövegeket olvasva hallgatod. Mindig is jellemző volt rájuk az emberi élet nehéz korszakainak, fordulópontjainak, tragédiáinak dalba öntése, ez most is így van, s ez a Sanguis esetében elsősorban a basszusgitáros Stein Roger Sordal érdeme. Ő írta ezeket a félelmetesen őszinte szövegeket, melyeket mégsem érzek kitárulkozónak, exhibicionistának. Letisztult, egyenes, néhol szinte kíméletlen sorai szembenézésre késztetik a hallgatót, de közben a zene gyógyírt szolgáltat a feltépett sebekre is. Utóbbi a gyönyörű-felkavaró gitártémák és Endre Kirkesola billentyűjátéka mellett leginkább Kjetil Nordhus énekes érdeme. Megértem, ha valakinek az ő hangja nem hat elég metalosnak, mert van benne valami olyan lágyság és kiműveltség, ami miatt operához, népdalhoz, progresszív rockhoz is jobban illene, mint metalhoz. De ő mindig ilyen volt, rég megszoktam és megszerettem, és vele együtt érzem teljesnek és hitelesnek a Green Carnationt. A dalokat hosszan lehetne elemezni. A nyitó címadó kilenc percébe, az alkoholista apáról is szóló szöveg mellett a hörgéstől az ünnepélyes részeken és hard rock/Hammond-témákon át az Amorphisnak is beillő csoda dallamokig csomó minden került. A Sweet to the Point of Bitternek van olyan zúzós pillanata, amiről a Nevermore jut eszembe, másutt viszont a Queen vagy a Pink Floyd (és a kiéhezett Savatage-rajongóknak is küldeném szeretettel ezt a nótát). A himnikus I am Time olyan monumentális, mint a Draconian Times volt a Paradise Losttól, és néhol olyan félelmetes, mint King Diamond zenéje. A Fire in Ice a kortárs Enslaved kevésbé súlyos-blackes verziójának hat. S mindezen rétegzett, összetett, sűrű dalokat megrázó erővel ellenpontozza a melankolikus-lírai (és egy depressziós-szuicid barátról szóló) Loneliness Untold, Loneliness Unfold ill. a záró Lunar Tale, benne Ingrid Ose fuvolajátékával és zongorával. Érett, mélyre hatoló anyag ez, melyet azért „csak úgy” is lehet hallgatni, mert jó értelemben véve szórakoztató is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy nyáron a Fekete Zajon mit vesznek majd elő róla.. × × × „A korai időszakot követően valamelyest eltávolodtam a Green Carnation irányvonalától, de az új trilógia eddig megjelent két része újra ráirányította a figyelmem a zenekarra. Az igényesség és a magas színvonal nem is lehet kérdés.” – Milán Péter / 9 pont ___ (További véleményeket olvashatsz az albumról az áprilisi számunkban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     green carnation