GJENFERD: Black Smoke Rising

2026. 04. 07. 09:28   »   kritika   »   U2604

kiadó: Apollon Records   
»   szöveg: Schmidt Péter

Bergen városa a norvég black metal bölcsőjeként vált híressé-hírhedtté még a kilencvenes évek elején. Jelen írás tárgya, a Gjenferd is innen származik, azonban zeneileg ez a második albumánál tartó formáció mégis egészen más vizeken evez. Gitár- és Hammond-orgona alapú, vérbő hard rock muzsikát játszik a négy norvégmintás pulcsiba burkolózó fiatal – olyat, aminek gyökerei javarészt egészen a hetvenes évekig nyúlnak vissza (Deep Purple, Black Sabbath és barátaik), ám ami felett hangulatilag mindazonáltal lebeg egy kis komorabb, maibb fekete füst is, csak hogy az album címét idézzem. Nagyon leegyszerűsítve kicsit olyan az összhatás, mintha egy old school hard rock hatásait jobban kidomborító, hörgésmentes Amorphis jammelne az izlandi The Vintage Caravan srácaival. Vagy valami ilyesmi. És igen, ezek alapján jól gondolod: egyfajta tipikusan északias, keserédes melankólia is belengi a dalokat. Az ének bár dallamos, de mégis inkább ösztönös és nyers – nem igazán kimunkált, de ide ez pont jól passzol, nem kíván többet a muzsika. Mindehhez igazodva a megszólalás is kellemesen zsíros és telt, a Hammond öblös gurgulázása pedig külön öröm a hallójáratoknak. Nagyjából már a tavalyelőtti self-titled debütalbummal is ezen a vonalon mozgott egyébként a Gjenferd, már ott megvolt ez a recept – talán annyi változott, hogy a stúdiós produkció lett mostanra kiérleltebb, a játékidő pedig 41 percre hízott az ottani 32 után. A nyitó Crimson Rain egy direkt vonalvezetésű darab, könnyű belekapaszkodni, húz-visz magával, hatásos felütés. A Bound To Fall ehhez képest egy égbe bámulós, space-es témázgatással indít, és bár később hard rockba vált, egy kis elszállós hangulat végig velünk marad a hallgatása közben. Az orgonaszóló a közepén nagyon feelinges! A címadó dalban zeneileg van egy kis Spiritual Beggars-érzés is, habár az ének összességében azért más dimenzióba helyezi a nótát. A Calling Your Name hangulata és dallamvilága egy kortárs kedvencet, a szintén norvég Sahgot idézi, míg a The Thrill az Audrey Horne-t - és így tovább, és így tovább. Az alapvetően három-négy perc körüli szerzemények hol karcosabban, hol kicsit pszichedelikusabban fogalmaznak, azonban felesleges, lila álművészkedésbe szerencsére sehol nem csap át a dolog. Még a záró Spread Like Wildflowert érdemes külön megemlíteni: a maga közel nyolc perces játékidejével ez a lemez leghosszabb tétele, és itt némi ősprogos megközelítés is felüti a fejét. A továbbiakban ezt az irányt lehetne talán egy kicsit még hangsúlyosabbá tenni. Summa summárum, hangulatos és jóféle muzsikát kínál a Black Smoke Rising, érdemes tenni vele egy próbát. Az Underworld magazin 2026/04. számából.

megtekintés     »     gjenferd