JUDAS PRIEST: Turbo (1986)

2026. 04. 07. 06:06   »   kritika   »   U2604

szöveg: Schmidt Péter

Egy minden bizonnyal többeket kínzó kérdés megválaszolásával kell kezdenem – miért nem a március végén jubilált, ötvenéves Sad Wings Of Destiny kerül most terítékre? Nos, az a helyzet, hogy az az album itthon és világszerte annyi méltatást kapott már (teljes joggal!), és annyiszor lett ki- és szételemezve, hogy inkább esett a választásom a brit metal alapbanda tíz évvel későbbi, tizedik nagylemezére, a maga korában bizony megosztó, sokak által csak később megértett és értékelt Turbóra. Persze a Sad Wings súlyával, jelentőségével sem a zenekar pályáját, sem a műfaj egészét illetően nem ér fel a Turbo, ilyet én sem állítanék. Ugyanakkor a maga erényei és értékei igenis megvannak, amikről viszont nézetem szerint kevesebb szó esik a kelleténél. Ezekre igyekszem rávilágítani az alábbiakban. A zenekar 1980-ban a dobos Dave Holland debütálását jelentő British Steel albummal fordult rá a nyolcvanas évekre, és onnantól kezdve turné turnét, lemez lemezt követett. Egyfelől világszerte komoly sikereket aratott ezekben az esztendőkben a Priest, másfelől viszont a tagok nyilván ki is merültek a szüntelen hajtásban. Ehhez képest – azzal együtt, hogy az 1985-ös évben a koncertezéstől hátraléptek – a tízes sorszámú nagylemez kapcsán mégis igen nagyot álmodtak: az eredeti koncepció szerint Twin Turbos címmel dupla album készült volna, ami végül leginkább üzleti megfontolások miatt nem valósult meg ebben a formában. A hangulatilag és zeneileg leginkább egymáshoz passzoló dalokkal a Bahamákon vonult stúdióba a zenekar (Compass Point Studios), itt készültek el a lemezre végül felkerült nóták felvételei, míg a maradékot félretették a későbbiekre. Érdekes adalék, hogy miközben a friss dalok hangvétele és hangszerelése az előzményekhez képest egyértelműen napfényesebb és áramvonalasabb lett, az énekes Rob Halford éppen élete egyik legsúlyosabb időszakát élte. Egyrészt káros addikciói kezdték ijesztő mértékben maguk alá temetni, másrészt, hogy ez ne legyen elég, még egy tragédia feldolgozásával (akkori partnere öngyilkosságával) is meg kellett küzdenie. Mindez végül oda vezetett, hogy – befejezvén a stúdiós munkálatokat – Rob egy komoly rehabilitáció után a turnézásnak már alkoholfüggőségétől megtisztulva vágott neki, amely örvendetes állapot szerencsére azóta is tart. Az 1986. április 7-én megjelent, kilencdalos, 41 percnyi játékidejű Turbo már a csomagolásával is jelezte: itt most valami szokatlan következik. A Doug Johnson által készített, finoman szólva kétértelmű borító merőben mást üzent, mint a szintén az ő keze nyomát viselő Screaming- és Defenders-frontok, ez már első blikkre nyilvánvaló. A látszat nem is csal: ahogy a nyitó Turbo Lover beindul, rögtön egyértelművé válik, hogy a zenekar bizony igen merészet váltott a két évvel korábbi Defenders Of The Faith morózus és agresszív világához képest. Ezen iránymódosítás két fő dologban érhető tetten. Egyrészt maga a zene lett egészen dallamos, harmóniagazdag (és ezzel együtt nyilván kevésbé harapós), másrészt pedig a hangzás és a hangszerelés is hozott újdonságokat. Utóbbi kulcsa főként a gitárszintetizátorok használatában és a teljes egészében digitális rögzítési metódusban keresendő – és ezen, akkortájt újdonságnak számító technológiákban Tipton és Downing bizony valósággal szinte lubickoltak. A producer, a régi fegyvertárs Tom Allom pedig nem igyekezett ebben megfékezni őket. Valahol érthető is, hogy az így született, szinte síkosan áramvonalas, effektekkel jócskán megspékelt hangzáskép annak idején sokakat késztetett homlokráncolásra, pláne ha ehhez hozzávesszük az imént említett dallamosodást is. Megkerülhetetlen kérdés, hogy a változásokat mennyire generálhatta vagy befolyásolhatta a korszellem, a hajmetal tengerentúli térhódítása és az MTV berobbanása. Nos, szerintem ezek minden bizonnyal közrejátszhattak, ugyanakkor azt gondolom, legalább ekkora súllyal esett latba a két gitáros elszabadult kísérletező kedve is. A gitárszintetizátorokkal és a digitális felvételi technikával bizony új perspektívák nyíltak, és ők ebbe alaposan fejest is ugrottak. Engem, aki elsős gimisként akkortájt épp bősz ismerkedésben voltam a Priest addigi, alapból is színes életművével, cseppet sem rázott meg a dolog, de mai fejjel megértem azokat, akik a bandát már jó ideje valós időben, hűségesen követve esetleg zokon vették ezeket a fejleményeket. Nekem egyszerűen úgy jött le az egész, hogy a zenekar amúgy sem egysíkú palettáján ez csak egy újabb szín, még egy árnyalat – inkább a muzsika minőségére, a prémium gitárjátékra, a hangszerelési finomságokra és Halford csúcsformában lévő hangjára fókuszáltam ahelyett, hogy az acélosabb hangvétel hiánya miatt keseregjek. Ami a dalokat illeti, nekem az itt következők jelentik a Turbo legjobb pillanatait. A feszültséget lassan fokozó, hatásosan felépített Turbo Lover, a nyúlós-szintetikus gitárhangzással operáló, ám a témákat szétszálazva nagyon is priestes Locked In, a tempós-húzós, koncertre termett Rock You All Around The World, az okosan építkező, epikus-monumentális Out In The Cold, a fülledt atmoszférájú Hot For Love meg a záró, roppant hangulatos (és szerintem cseppet scorpionsos) Reckless. A maradék három nóta sem rossz, mindegyiknek vannak erős pillanatai, de összességében ezek azért kevésbé velősek, mint az imént felsoroltak. Az általános megközelítés, mint említettem, szellősebb és úgymond slágeresebb, ez viszont nem jelenti azt, hogy a dalok ne lennének megspékelve mindenféle izgalmas kis nüanszokkal, hangszerelési és hangzásbeli finomságokkal. Sőt, így több tere is van ezeknek, mint amit egy sűrű riffelésű, kétlábdobokkal teli megközelítés megengedne. Amit pedig külön ki kell emelnem, az a szólómunka: a Downing/Tipton kettős közös praxisának legerősebbjei közé tartoznak az itt hallható gitárszólók, érdemes csak az ő alakításukra figyelve is végighallgatni az albumot. A ritmusszekció ezen a lemezen ugyan meglehetősen egyszerű alapokat hoz, de ezek a dalok nem is kívánnak ennél többet, ez itt így jó, ahogy van. A Turbo anyagáról lemaradt szerzemények egy része végül a már jóval feszesebb, vadabb 1988-as Ram It Down lemezre került fel, míg más dalok különféle bónuszokként bukkantak fel a későbbiekben. A Fuel For Life névre keresztelt turnén készült Priest…Live! koncertanyag pedig szépen mutatta meg, hogy a banda pőrébb, nyersebb élő színpadi hangzásával tálalva már a Turbo nótái is zökkenőmentesen passzolnak az eredendően metalosabb hangvételű korábbi számok közé. Nagy kár, hogy az újabb érában rendre csak a Turbo Lovert veszi elő a zenekar, nagyon jó lenne végre koncerten hallani mondjuk az Out In The Coldot vagy a Recklesst is. Én magam itthon a mai napig jó szívvel hallgatom a Judas Priest ezen anyagát, különösen a késő tavaszi, kora nyári időszakban kerül elő gyakran a CD. Most pedig éppen ezek a hónapok következnek. × × × Turbo Lover Locked In Private Property Parental Guidance Rock You All Around The World Out In The Cold Wild Nights, Hot & Crazy Day Hot For Love Reckless Megjelenés dátuma: 1986. április 7.  Kiadó: Sony/Columbia  Producer: Tom Allom  Felvételek: 1985. június–1986. február, Compass Point Studios, Nassau / Record Plant, Los Angeles Borító: Doug Johnson  Rob Halford – ének K. K. Downing – gitár/gitárszintetizátor Glenn Tipton – gitár/gitárszintetizátor Ian Hill – basszusgitár Dave Holland – dobok

Turbo Lover / Locked In Szöveg: Posta János A Metal Works 1973–1993 válogatásról szóló ismertetőben írta Lénárd Laci, hogy „aki ezeket a nótákat nem ismeri, az nem tudja, mi az a Heavy Metal”, úgyhogy én meg is vettem a dupla kazettát, és ismerkedtem. Először kicsit féltem, hogy poros lesz már ez nekem, de egész nagy arányban tetszett, amit hallottam. Gyorsan fel is mértem, hogy mely albumokról származó dalok jönnek be leginkább, és elkezdtem sorban beszerezni a diszkográfia arra érdemes elemeit – Painkiller, Defenders, British Steel, és így tovább… A Turbo? Nos, a Turbo nem fogott meg… Mígnem… Mígnem valamikor 2008–2010 körül hozzám került az Electric Eye DVD klipgyűjteménye, amin szerepelt a Turbo Lover és a Locked In kisfilmje is. És akkor: bamm! Minden a helyére került. A korszakba tökéletesen illeszkedő zene és kép elsöprő nosztalgiarobbanásként hatott rám, totálisan előhozva a hangalámondásos VHS-korszak posztapokalipszis témájú filmélményeit. A zene pedig úgy adott libabőrt, hogy sosem rajongtam igazán a hard rock/soft metal száraz hangzású, szintivel dúsított „dobgépes” vonaláért. (Kivéve talán egy rövid affért a Scorpions Savage Amusementjével, haha!) A Turbo Lover és a Locked In klipje (a DVD-felirat szerint „promóciós videója”! és ez külön téma lehetne) egyetlen sztorit mesél el, ami valamennyire önmagába is fonódik. A Turbo Lover filmjében az extrémre színezett, negatív háttér előtt a Priest tagjai zenélnek, közben a kontraszt kedvéért időnként előkerül egy-egy snitt egy motoron vonagló szépségről is. A történet itt még kissé homályos: a világ végén békésen motorozó zenekart elcsábítja egy motoros hölgy, majd ellenséges robotcsontvázak kerülnek elő, akik némi kalamajka után az egyik zenekari tagot (Rob) elszakítják a csapattól. A záró képen Glenn és KK biztonságos távolból, messzelátóval figyeli, mi történik. Itt kezdődik a Locked In. Ebben a filmben már nincs furcsa színezés vagy zenei utalás, van viszont épített díszlet és sok statiszta! A banda elmegy kiszabadítani Robot, akit egy amazonhorda (és mechaskeleton-seregük) tart fogva föld alatti rejtekében. KK és Glenn száll alá a mélybe, hogy teljesítse a lehetetlen küldetést. Természetesen sikerrel járnak, közben rengeteg apró geg is belefér az akcióba, így az eredmény – minden amatőrsége ellenére – végtelenül szórakoztató. Alapvetően: Rob és a kiéhezett nők? Akkor még kevesen ismerték a nemi irányultságát, de a tények ismeretében már ez az alaphelyzet is óriási. Elképzelésem sincs, hogy 1986-ban milyen hatása volt ezeknek a klipeknek, de a ’80-as éveket „visszahozó”, lassan évtizedes retrohullámban mindenképpen kijár értük az elismerés – ahogy az idő végül igazságot szolgáltatott az egész Turbo albumnak is. Az Underworld magazin 2026/04. számából.

megtekintés     »     a múlt zenéje, judas priest