TYKETTO: Closer To The Sun

2026. 04. 05. 08:51   »   kritika   »   U2604

kiadó: Silver Lining Music   
»   szöveg: György Zoltán

A Tyketto – mint sok más akkori banda – a grunge-hullám nagy vesztese volt. Az 1991-es debütáló albumuk, a Don’t Come Easy hiába kapott nagyon jó kritikákat, és hiába játszotta még egész sokat az MTV is a Forever Young klipjét, a tömegek akkor már a Nevermindra gerjedtek. Azóta az album a stíluson belül már hivatkozási pont, kultikus státusznak örvend, de akkor a zenekar három lemez után bedobta a törölközőt, 1995-ben megszűntek. Bevallom, a tíz évvel későbbi reunionnál már én sem voltam ott (igaz, engem nem a grunge, hanem az industrial zene szippantott akkor be), az azóta kiadott Tyketto-albumok számomra is egyelőre még fehér foltnak számítanak. Ezért is vártam annyira ezt az új lemezt, kíváncsi voltam, hogy öregedett a banda és a zenéje, ezért úgy kezdtem az ismerkedést, hogy előtte meghallgattam a ’91-es klasszikust. Jelentem, sehogy, nem öregedett a zene, nyoma sincs itt avítt nosztalgiának. Ez egy időtlen album lett, pont annyira 2026-os, mint amennyire lehetett volna akár egy 1993-as megjelenés is. Hasonlóan jóízű elismeréssel konstatáltam, hogy ez bizony még mindig egy bitang jó csapat, mint legutóbb az Extreme 2023-as visszatérő albumánál. Vaughnék ugyan nem voltak, vagy nem akartak olyan bátrak lenni, mint Bettencourt csapata, nincsenek kikacsintások más stílusokba, de ez nem is baj. Persze Nuno csak egy van, de a nagyívű, többszólamú vokálok, a funkos ritmusok mindenképp melléjük helyezik a Tykettót a palettán. Ékes bizonyíték erre egyből a hangulatos szájharmonika-szólóval megspékelt, nyitó Higher Than High vagy a Hit Me Where It Hurts. Későn érkezőknek a másik viszonyítási pont pedig talán a Bon Jovi lehet. Elsősorban az énektémákban érhető tetten a hatása, pl. a remek középtempós Starts With a Feelingben vagy a címadó Closer To The Sunban. Ezzel a két bandával be is pozicionáltuk a zenekart, de hangsúlyozom, az, hogy nem mellettük, hanem sajnos mögöttük emlegetjük a Tykettót, az csakis a bevezetőben taglalt zenei korszakváltásnak köszönhető. Fantasztikus dalok gyűjteménye ez a 48 perces album, Danny Vaughn dalain nem fog az idő, különösen, hogy nemcsak jó, de ügyes dalszerző is. Mikor épp azt kezdenéd érezni, hogy „jó, jó, de ezt már hallottuk valahol”, húz egy váratlant, amire felkapod a fejed és ügyesen visszaterel az elismerő bólogatásba. Persze marad stíluson belül, de a Bad for Good beatleses befejezése, a We Rise Rusht idéző billentyűfutama vagy a Kansas és hegedűszólói előtt fejet hajtó Far and Away mind-mind ilyen pillanat. Egy nagyon pozitív album lett a Closer To The Sun, egyszerűen jó hallgatni, tele hatalmas dallamokkal, amiben a stílus kedvelői biztos, hogy nem fognak csalódni. Ráadásul élőben is megtapasztalhatjuk majd, hiszen októberben a Barba Negrában lép fel a csapat a korszak másik nagy túlélőjének, Ricky Warwicknek a csapatával, a Black Star Ridersszel. Én ott leszek! × × × „Botorság lenne második Don’t Come Easy albumot és egy újabb Forever Young kaliberű generációs himnuszt várni tőlük. Azok az idők elmúltak, és valószínűleg sosem jönnek vissza. Elégedjünk meg azzal, hogy nagyon érzik ezt a dallamvilágot, és továbbra sem feledtek el bombasztikus hard rock slágereket vagy könnyedebb, szórakoztató dalokat írni. Már ez is elismerésre méltó, Danny Vaughn hangja pedig semmit nem kopott az évek során.” – Gyuricza Ferenc / 7 pont ___ További véleményeket olvashatsz az albumról az áprilisi számunkban és az Underworld Klub felületén.

megtekintés     »     tyketto