WINTERFYLLETH: The Unyielding Season

2026. 04. 06. 11:41   »   kritika   »   U2604

kiadó: Napalm Records   
»   szöveg: Milán Péter

Papíron a Winterfylleth nem az a zenekar, amely túl sokat változtatna a stílusán az egyes lemezeken, ugyanakkor az is igaz, ami már sokszor elhangzott, hogy a black metal speciális terep, vagyis ha valaki csak a konvencionális rock/metal-gitározást ismeri, nem sokat fog tudni kezdeni egy ilyen zenével. A fülnek „rajta kell lennie” ezen a hangzásvilágon, különben az egész összefolyik. Ráadásul a Winterfylleth világa eleve olyan, hogy első hallásra nem sok változatosságot mutat. Albumról albumra művelik a sodró lendületű, rendkívül intenzív black metalt, sokszor egy óránál is hosszabban kalapálnak Simon Lucas kimondottan monotonnak tetsző dobjai, s ugyan a legtöbb dalban vannak lassabb részek is, a szakadatlannak tűnő száguldás az angol csapat egyik legfontosabb védjegye. Ilyen vonatkozásban a The Unyielding Season című kilencedik album sem mutat lényeges eltéréseket. Legalábbis eleinte, felületes ránézésre. Azonban mindjárt a lemezindító Heroes Of Hundred Fields tetszetősen mutatkozik: az érdes, kissé „száraz” gitárhangzást billentyűs háttérdallamok vidítják fel, s az összkép a zord alaphang ellenére sem lehangoló. Az Echoes In The After dallamai is jók, ha valaki veszi a fáradságot és odafigyel arra, ami szól. A címadó The Unyielding Season egy atmoszferikus black metal-eposz: lassú középtempóban menetel, s inkább a súlyos hangulatok uralják, mintsem a mindent legázoló agresszió. Közepén egy akusztikus részt is hallhatunk. Szépek a szólógitár témái, az egész dalt jól megkomponálták. Még egy kicsit elidőzhetünk az album közepe táján, ugyanis Unspoken Elegy címmel egy teljes egészében akusztikus gitáron és valamilyen vonós hangszeren megszólaltatott darab következik, ami nagyon jólesik, valahányszor elérek ide a lemezzel. A 2018-as The Hallowing The Heirdom album ismeretében tudjuk, hogy az angol zenekarnak nagyon jó érzéke van az ilyen finom játékhoz. Szép bevezetővel In Ashen Wake címmel folytatódik az északi vágtázás, ám a bősz gitárjáték és a vad dobolás közepette Mark Deeks, ha sokszor csak színező jelleggel is, de hangulatos billentyűs játékkal gazdagítja a hangképet. Az említett In Ashen Wake az album egyik legjobban felépített tétele: figyelemreméltó, ahogyan fokozatosan kibontakozik, s közben a gitárokból remek dallamok áramlanak. Chris Naugthon gitáros/frontember hangja a szokásos érdes torokreszelés, ami változatosnak semmiképpen sem nevezhető – egyszerűen része ennek a zenének, fontos eleme a Winterfylleth hangzásának. A kimért tempóval kezdődő, majd felgyorsuló Towards Elysium után következik a Where Dreams Once Grew, egy kétperces szép akusztikus lezárás. Ezzel teljes a lemez íve, azonban kapunk egy bónuszfelvételt, mégpedig a Paradise Lost klasszikusát, az Enchantment egy, az eredetihez hű átiratát, a végén zongorára átírva. A korábbi norvég feldolgozások után ezzel a Winterfylleth hazaérkezett. A The Unyielding Season erős album, a zenekar stílusát tekintve egészen változatosnak mondható. A komoly minőség, mint mindig, most is jelen van az angolok zenéjében. × × × „Melankolikus, atmoszférára építő lemez. A dalok lebegnek és a hangsúly végig a hangulatokon van, akár a dal rovására is. A hangzás tágas, már-már túl tiszta, sok billentyű, akusztikus és folkos árnyalat színezi. Ez egy csendesebb, visszafogottabb Winterfylleth, amolyan téli estéken, kandalló mellett félmosollyal, lehunyt szemmel elmélkedős.” – Kánya Ferenc / 8 pont ___ További véleményeket olvashatsz az albumról az áprilisi számunkban és az Underworld Klub felületén.

megtekintés     »     winterfylleth