AXEL RUDI PELL / NEVERLAND – Bp., Dürer Kert

2026. 04. 07. 09:35   »   beszámoló   »   U2605

szöveg: Schmidt Péter

A koncert bejelentésekor nagyon megörültem a helyszínválasztásnak, a Kopaszi-gáthoz költöztetett Dürer ugyanis – előzetes félelmeim ellenére – a lehetőségekhez képest egész jól megőrizte az eredeti hangulatot és szellemiséget. Oké, a régi hely ódon miliője a múlté, de mind a kinti terek megvalósítása, mind a fedett-zárt részek kialakítása nagyon jól sikerült (újra van fotelbár, hurrá!). A Duna közelsége pedig még extra fűszert is ad a dolognak. Ha jól számolom, negyedszerre jártam itt, és azt kell mondjam, mostanra nagyon megkedveltem a helyet. A fő attrakció aktuális európai turnéjának vendégzenekara a svájci illetőségű NEVERLAND, nálunk is ők nyitották az estét. Előzetesen felületesen tájékozódtam csak a várható történésekről, így valamiért abban a hiszemben voltam, hogy a hasonnevű hazai formáció lesz a nyitó attrakció – de nem, ez a brigád a lila tehenek országából érkezett. Az iméntiek miatt már csak utólag informálódtam róluk, ennek lényege zanzásítva a következő: 1999-ben alakultak, ehhez képest mindösszesen két albummal rendelkeznek (Schizophrenia – 2007, Illusory World – 2024), és – ahogy azt a koncerten leszűrhettük – amolyan neoklasszikus hatásokkal is fűszerezett, melodikus prog/power muzsikát művelnek. Papírforma szerint ez nem hangzik rosszul, és ami a hangszeres szekció játékát illeti, arra különösebb panasz nem is lehetett - leszámítva a bőséges billentyűs témák samplerről történt adagolását, amire nálam nem nagyon van bocsánat. Viszont az alapító gitáros, Daniel Huber kifejezetten izgalmas dolgokat pengetett, és a ritmusszekció is korrekt módon lehozta a kötelezőt. Ezzel szemben maga a kiállás nagyon amatőr benyomást keltett, különös tekintettel a sokszor csak zavartan toporgó és bizonytalanul ide-oda lépkedő Mike Zotter énekesre, akinek ráadásul a hangja sem volt éppenséggel top formában, rendre be-becsúsztak nála hamisságok, bizonytalanságok. Nagyjából úgy háromnegyed órát lehettek a színpadon, de összességében sajnos nem okoztak maradandóan pozitív élményt – megkockáztatom, hogy a hazai Neverlanddel esélyesen jobban jártunk volna. Ami a főhős AXEL RUDI PELL zenekarának koncertjét illeti, nos, arról meglehetősen vegyesek a benyomásaim. Kezdeném a fő problémámmal, amivel talán egyetértenek mindazok, akik hozzám hasonlóan már többedszerre látták élőben a mestert és tettestársait. Ez pedig a borzasztóan becsontosodott setlist, aminek bőven több, mint a fele már jó másfél évtizede változatlan (legalábbis én akkor csíptem el először a mestert). Tudom, hogy sok nagy múltú zenekarnál akut jelenség ez a dolog, de Axel még ezek közül is kitűnik ezirányú makacsságával. Félreértés ne essék, a Fool Fool, a Strong As A Rock, a Mystica, az Oceans Of Time vagy a Rock The Nation szerintem is tök jó nóták. De annyi minden más van még a gitáros repertoárjában, amiből mazsolázni lehetne… Arról nem is beszélve, hogy a nemrégiben megjelent Ghost Town albumról mindössze két dal – Guillotine Walk és Sanity – hangzott csak el, holott a turné ugyebár ennek a promotálásáról is kellene, hogy szóljon. Főleg azért érthetetlen mindez a számomra, mert a lemez amúgy tök jól sikerült, hosszú ideje a legjobb munka, ami az ARP-műhelyből kikerült. Nagyjából egyetlen atipikus húzásként egy Ed Sheeran-dal, az I See Fire átirata került terítékre, amit amúgy a 2017-es balladás válogatáslemezen hallhatunk. De ezt, és a két friss szerzeményt leszámítva tényleg erősen rutinszagúnak volt mondható az összeállítás, ennél azért komolyabb érdekesség-fakort is simán elbírt volna az aktuális műsor. No mindegy, ennyit a puffogásról… A kezdetben kissé tompa és halk megszólalással indító, 1 óta 50 perces koncert nagyjából úgy 20 perc, azaz három-négy dal után kezdett el igazán jól szólni, innentől kezdve már kifejezetten harapósan és bikán dörrent meg a zenekar. (A Dürer adottságai e tekintetben igen jók, a korábbiakban is ezt tapasztaltam, ami most újfent megerősítést nyert.) A nyitó Guillotine Walkkal a csapat rögtön le is tudta a friss nóták 50 százalékát, a jó órával később elővett Sanityn kívül pedig aztán sorjáztak szépen a korábban említett, bevált régebbi klasszikusok. A jelenlétét a főként a színpadi jobb oldalra koncentráló, visszafogottan pengető főnöknek totális vizuális ellentéte volt az amerikai-olasz frontember Johnny Gioeli, aki a nem túl tágas tér ellenére megvadult Bruce Dickinsonként rohangálta-grimaszolta-pózolta végig a bulit. Közel 60 évéhez képest elképesztő vitalitás és energia van még mindig ebben a paliban, aki a folyamatos sportteljesítmény mellett nem mellékesen lemezminőségben hozta az énektémákat is. A bálnatestű basszer, Volker Krawczak és a Shrek-fejű billentyűs, Ferdy Doernberg a vokálok terén szintén sokat tettek hozzá a produkcióhoz, az ugyancsak amerikai-olasz dobos, Bobby Rondinelli (ex-Rainbow, ex-Black Sabbath, többek között) pedig laza flegmasággal, de bombabiztosan pakolta a ritmusokat a többiek alá. Hűen az Axel Rudi fő zenei inspirációit jelentő előadók gyakorlatához (Deep Purple, Rainbow elsősorban), különálló billentyű- és dobszólókat is hallhattunk – többek szerint ezek feleslegesek voltak, viszont szerintem itt, ennek a bandának a koncepciójában helye van az efféle old school húzásoknak. Egyik sem nyúlt túl hosszúra szerencsére, úgyhogy nálam simán elfértek ezek is a műsor egészében. A Mystica végtelenített gitárszólója alatt pedig maga főkolompos jött le a közönség közé, hogy néhány kört megtéve a szférák magasából leszállva is pengessen egy keveset. Menet közben persze a szerencsésekkel le is pacsizott – egy példányt én is begyűjtöttem, amit eltettem szépen a virtuális vitrinembe. A hangulatra tehát semmiképpen nem lehetett panasz (a nagyterem szépen megtelt, sokan voltunk), az pedig nagyon lejött, hogy ez az öt fószer tényleg baromira élvezi ezt az egészet, beleértve ebbe nem csak magát a zenélést, de egymás társaságát is. Összességében azt gondolom, hogy aki először látta élőben Axelt és zenekarát, az széles vigyorral és egy életre szóló élménnyel gazdagodva távozhatott. Akik pedig már többedszerre látták a maestrót és szabadcsapatát, azok inkább „csak” egy hangulatos, számos elemében azonban már nagyon is ismerős, igazi meglepetéseket nem hozó koncert emlékét vihették haza. Ez sem kevés, de legközelebbre most már tényleg fel kéne alaposabban frissíteni azt a fránya setlistet. Az Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     axel rudi pell, neverland, dürer kert