CHEZ KANE – Szabad, vad, féktelen!

2026. 04. 12. 05:59   »   interjú   »   U2604

szöveg: Kiss Daniella   
»   fotó: Danny Rexon, zenekari archívum

Az utóbbi években egyre többen nyúlnak vissza a ’80-as évek energikus rockzenéjéhez, de kevesen teszik ezt olyan magabiztosan és hitelesen, mint Chez Kane. A brit énekesnő nemcsak megidézi, hanem újra is éli ezt a világot – hangzásban és megjelenésben egyaránt. Új albuma, a Reckless egy felszabadult, dögös és lendületes anyag, amely pontosan azt adja, amire ma is szükség van: tüzes szenvedélyt, fülbemászó dallamokat és egy kis vakmerőséget. Közvetlenül a lemez megjelenése előtt beszélgettünk vele az album születéséről, inspirációkról és a ’80-as évek örök vonzerejéről. Március 27-én jelenik meg az új, Reckless című nagylemezed. Inkább egy új korszak kezdetét jelenti számodra, vagy a korábbi irány továbbcsiszolását? „Amikor elkezdtem dolgozni ezen az albumon, elég nehéz időszakon mentem keresztül a magánéletemben. Közben a világ hangulata is elég nyomasztó volt, ezért tudatosan szerettem volna ettől egy kicsit elszakadni, és valami igazán szórakoztatót alkotni. Azt akartam, hogy az albumnak legyen egy üzenete: »engedd el magad, légy szabad, egy kicsit vad… és igen, egy kicsit felelőtlen is.« Innen jött a Reckless ötlete. Nagyon várom az album érkezését. Elég hosszú kampány áll mögötte – az első kislemez körülbelül fél éve jött ki –, így azóta folyamatosan nőtt az izgalom. Nem tagadom, egy kis idegesség is van bennem. (nevet) De most már tényleg a célegyenesben vagyunk, mindössze két nap választ el minket a megjelenéstől.” Melyik dal ragadja meg leginkább az album lényegét? „Egyértelműen a címadó dal. A Reckless azonnal átadja az egész lemez hangulatát, ezért is lett ez az album címe. Amint meghallod, rögtön érzed, mire számíthatsz – már az első pillanatban megadja az alaphangot, és jól tükrözi az egész anyagot.” Az első lemezed óta szorosan együtt dolgozol Danny Rexonnal. Hogyan indult ez az együttműködés, és mi a legnagyobb előnye egy ilyen állandó alkotótársnak? „Kezdetben egyáltalán nem ismertük egymást. Danny szeretett volna elindulni a produceri pályán, és énekest keresett. Talált egy videót a Youtube-on, amin a Vixen Edge of a Broken Heart című dalát éneklem, és megkérdezte, lenne-e kedvem együtt dolgozni. Ez a zenei világ pontosan az, amit gyerekkorom óta imádok, úgyhogy amikor meghallottam a dalokat, azonnal igent mondtam. Már az első pillanattól megvolt köztünk az összhang. Ebben a szakmában nagyon nehéz olyan embert találni, akivel ennyire egyeznek az elképzeléseitek, de nálunk ez az elejétől adott volt. Három album után még erősebb lett ez a kapcsolat, és minden nagyon természetesen működik. Hihetetlenül élvezem a közös munkát, és remélem, hogy még sokáig folytatjuk, mert szerintem nagyon jól működünk együtt.” Van valami, amit tőle tanultál, és megváltoztatta a zenéhez való hozzáállásodat? „Szerintem ha valakivel együtt dolgozol, óhatatlanul tanultok egymástól. Danny leginkább az önbizalmamat erősítette meg. Ez a stílus mindig is közel állt hozzám – például imádom Lita Fordot –, de sosem gondoltam volna, hogy ezt a mai világban is meg lehet valósítani. Olyasminek tűnt, ami már a múlté, mi viszont mindketten életben akartuk tartani ezt a lángot. Danny hitette el velem, hogy igenis van ennek helye ma is, és vannak, akik még mindig szeretik ezt a hangzást. Ez hatalmas löketet adott.”

Sok előadó merít a múltból, de te tényleg a ’80-as évek világában élsz. Kreatív szempontból ez inkább felszabadít, vagy korlátoz? „Az első igazi rockzenei szerelmem a Def Leppard volt. Tizenhárom évesen hallottam először a Pour Some Sugar on Me című számot a rádióban, és teljesen új világ nyílt meg előttem. Ezek a zenék mind azelőtt jelentek meg, hogy megszülettem volna, és amikor felfedeztem őket, az egyszerűen fantasztikus érzés volt. Számomra nagyon fontos, hogy ezt a zenei világot továbbvigyem, hogy életben maradjon, és akár egy új generációhoz is eljusson. Azt szeretném, hogy mások is átéljék azt az érzést, amit én akkor, tizenhárom évesen. Dannyvel ebben teljesen egyetértünk, és szerencsére vannak még, akik ugyanígy rajonganak ezért a hangzásért – minél többen hallják, annál jobb.” Ha már a ’80-as éveknél tartunk: hogyan találod meg az egyensúlyt a nosztalgia és a friss hangzás között? „Ez tényleg nem egyszerű. Amikor elkezdtük ezt a projektet, nem tudtuk, hogyan fog reagálni rá a közönség, hiszen egyértelműen a ’80-as évek nagy előadóiból merítünk. De szerintem Danny fantasztikus munkát végzett producerként: megvan benne a klasszikus hangzás, mégis frissnek hat. Ráadásul szerintem ma is van igény erre a stílusra. A popkultúrában is jól látszik – elég csak a Stranger Things vagy a Cobra Kai sikerére gondolni. Minél többen kapcsolódnak hozzá, annál inkább velünk marad, és ez szerintem nagyon fontos.” Valóban egyre több zenekar nyúl vissza a ’80-as évekhez. Mit gondolsz, mi teszi ennyire időtállóvá ezt a korszakot? „Én még nem éltem akkor, de kívülről úgy tűnik, elképesztően szórakoztató időszak volt. A zene akkoriban az önfeledtségről szólt – arról, hogy kiöltözöl, szexinek érzed magad, és bulizol egy nagyot. Ma rengeteg nyomasztó dolog történik a világban, és szerintem az embereknek szükségük van egy kis menekülésre. Nekem a zene mindig ezt jelentette – segít kikapcsolni és elfelejteni a gondokat. Ez a stílus felemelő, jókedvre derít, és pontosan ezt szerettem volna a saját dalaimba is belevinni. Talán ezért vonz ennyire a ’80-as évek világa, mert valódi pozitív energiát áraszt.” Szerinted hiányzik valami a mai rockzenéből a ’80-as évekhez képest? „Őszintén szólva nem gondolom, hogy bármi hiányozna. Rengeteg különböző stílus létezik, mindenki találhat magának valót. Persze vannak műfajok, amelyek hozzám kevésbé állnak közel, de ez nem azt jelenti, hogy bármi hiányzik belőlük – egyszerűen csak nem nekem valók. Ha valaki szenvedélyesen hisz egy adott hangzásban, akkor csinálja, és mutassa meg a világnak. Lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem – ez mindig így lesz. A lényeg, hogy higgy benne, mert az átjön. Én személy szerint szeretném megtartani a zenémet könnyednek, szórakoztatónak és pozitívnak.” Vannak olyan zenei irányok, amelyeket a jövőben szívesen kipróbálnál, vagy ragaszkodsz a mostani stílushoz? „Abszolút! A ’80-as évek meghatározó része annak, aki vagyok, de rengeteg más stílust is szeretek. Ez a korszak indította el bennem a rock iránti rajongást, és imádok energikus dalokat előadni, ugyanakkor nagyon sokféle zenét hallgatok – például nagy Alter Bridge-rajongó is vagyok. Ha egy dal érzelmileg megérint, akkor kapcsolódni tudok hozzá, műfajtól függetlenül. A jövőben is nyitott vagyok különböző irányokra – amíg őszintén szeretem azt, amit csinálok, addig bármi belefér.” Most, hogy hamarosan megjelenik a lemez, számíthatunk turnéra is? „Most minden egy kicsit kaotikus, mert két nap múlva jelenik meg az album, és már aznap indul egy lemezboltos turné. Egy teljes héten át közönségtalálkozók, dedikálások és akusztikus fellépések várnak rám, szóval elég sűrű időszak lesz. Van bennem izgalom és egy kis idegesség is, de nagyon várom, hogy újra színpadra álljak, úton legyek, találkozzak a rajongókkal, és egyszerűen élvezzem az egészet. Ebben a szakmában sosem lehet tudni, mi fog történni, szóval próbálok sodródni az árral – de alig várom, hogy ismét turnéra induljak.” Mivel szólóprojektről van szó, mennyiben különbözik a stúdiófelállás az élő zenekarodtól? „A dalokban természetesen én énekelek, és egyre inkább részt veszek a dalszerzésben is, de a produceri munkát Danny végzi. Ezen az albumon Andreas Eriksson gitározott, ami fantasztikus volt. Az élő zenekar felállása időről időre változik, és ez az egyik előnye annak, hogy szólóprojektként működöm. Sok banda küzd azzal, hogy stabil maradjon a felállás, én viszont könnyen tudok alkalmazkodni. Ettől függetlenül vannak állandó tagok is: például a gitárosaim, James Ready és Harry Scott Elliott a kezdetektől fogva velem vannak. Nemrég egy billentyűs is csatlakozott hozzám, aminek nagyon örülök – már régóta szerettem volna, csak eddig nem volt rá lehetőség, és nem is könnyű megfelelő embert találni. Néha a helyszín is befolyásolja a felállást – külföldön például praktikusabb lehet helyi zenészekkel dolgozni. Mindenki, aki részt vesz benne, szenvedéllyel áll hozzá, és számomra ez a legfontosabb.” Jártál már Magyarországon, és üzennél valamit az itteni rajongóknak? „Még nem, de nagyon szeretnék – biztosan fantasztikus élmény lenne. A magyar rajongóknak pedig szeretném megköszönni a támogatást. Remélem, hamarosan adódik lehetőség arra, hogy fellépjek nálatok, és személyesen is találkozzunk. Addig is kövessetek a közösségi felületeken, és bízom benne, hogy a jövőben összejön egy magyarországi koncert.” Végezetül, ha bármelyik ’80-as évekbeli előadóval felléphetnél, ki lenne az, és miért? „Erről már sokat álmodoztam. (nevet) Egyértelműen a Def Leppard. Imádnám, ha színpadra állhatnék velük, és együtt előadnánk a Pour Some Sugar on Me-t – ezzel egy igazi kör zárulna be, hiszen ez a dal vezetett be a ’80-as évek rockzenéjébe. És együtt tombolni Joe Elliott-tal a színpadon? Az tényleg egészen hihetetlen lenne.” Az Underworld magazin 2026/04. számából.

megtekintés     »     chez kane