Jozzy menni Los Angeles!!! 2. rész

2026. 04. 15. 18:44   »   beszámoló   »   U2605

szöveg: Takács József   
»   fotó: Takács József, Stephanie Cabral

Takács József, azaz Jozzy számos zenekarban zenélt már (pl. Wendigo, Behinia, The Hellfreaks, Leander Rising), a hazai színtér egyik legképzettebb és legegyedibb gitárosa – januárban pedig a Dimebashen muzsikált. Ez a Los Angelesben zajló esemény a Pantera néhai gitárosának, Dimebag Darrellnek állít emléket, és Jozzy Vörös Attila (immáron Tankcsapda) meghívására vett részt a bulin. Elképesztő kalandjait itt meséli el. Január 21., szerda Szebényi Danival mászkálás Beverly Hillsben. Dani a NAMM Show és néhány egyéb feladata miatt van éppen Los Angelesben. Reggel 6:30-kor felkap a szállásunknál, aztán reggeli, kávé, majd mászkálás Beverly Hills városrészben. Megnézzük kívülről azt a rendőrőrsöt, ahol pl. a Beverly Hills-i zsaru játszódik. Ezt követően ellátogatunk a gitárosok mekkájába, a Guitar Centerbe. Gitárok nézegetése, kipróbálás, beszélgetés az egyik eladóval, némi vásárfia begyűjtése. Aztán Santa Monica part, óceánnézegetés, egy kis elemózsia plusz kávé, és emlékajándék-vásárlás az otthoniaknak. Hazafelé még elnézünk arrafelé, ahol Steve Vai lakik, késői ebéd, aztán 18:30 körül visszaérkezés Lake Balboába. Hullafáradtság, de aztán pár perc múlva indulás Dimebash-próbára. 19:00-től kb. éjfélig próba. Dani visz el a helyszínre, ott is tud maradni. Itt válik biztossá, hogy egy dalt legalábbis játszom a Dimbashen. Ő-rü-let! Társaim a performanszban Monte Pittman, aki egyébként Madonna gitárosa, Tony Campos Static X alapító basszusgitáros és Fred Aching Los Angeles-i dobos. Az A New Levelt fogjuk játszani. Készülődés közben beszélgetés Billy Bióval a Biohazardból. Egyszer csak befut Doug Pinnick, éppen mellettem érkezik meg. Lányos zavaromban csak annyit tudok mondani, hogy „Hello Doug, it’s awesome to meet you!…”, és próbálom processzálni a dolgot. Félrevonulok, bemelegítek, fáradt és némileg feszült vagyok. Egyszer csak Attila szól, hogy jöjjek, mert az A New Level jön. Az erősítőm a dal feléig kb. nem szól, gitártech kicseréli a fejet, a szóló bevezetésére visszatér a hang. Nem beszéltük meg, ki játssza a szólót, így én is, és Monte is játssza. Remekül szól együtt a kettő. Újrajátsszuk a dalt, hogy én is végig tudjam játszani működő erősítővel. Ola Englund is jelen van már. A játék után Attila és Dani megnyugtatnak, hogy sikerült pozitív meglepetést okozni, én is úgy látom, hogy pozitívak a reakciók, sikerül kicsit megnyugodni. Eljött az idő, iszom egy alkalomhoz illő Black Tooth viszkikólát. Attilának előkészítik Dime eredeti gitárjait. Hi-he-tet-len! Attila is lenyomja a szettet. Aztán 5 Minutes Alone jam a nap végén basszusgitáron, Ola Englund és Vörös Atti gitár, Charlie Benante dob. Felmerül, hogy esetleg ezt is játszani tudom majd másnap. Elképesztő élmény így befejezni a napot. Január 22., csütörtök – Dimebash Day Délelőtt lazulás, dél környékén kaja, In and Out hamburgerezde, helyi specialitás/gyorskajálda. 16:00-ra kell beállásra a koncerthelyszínre érkezni. Másfél óra überezés, mert cuccal együtt nem férünk be együtt Stephék autójába. Helyszín a Belasco Theater. Patinás épület, gyönyörű belső tér. Beállásnál Attilával, Dino Jelusickkal, Charlie Benantéval, Chris Broderickkel játszom a Walkot. Beálláson én basszusgitározom, mert más basszeros még nem érkezett meg, de este nem én fogom játszani ezeket a dalokat. Ettől még igazán jól esett ezekkel az arcokkal bazseválni. Aztán Chris helyett Ola Englund feljön a Hard Linesra, és ezt is elnyomjuk. Pöppec! Itt hozzátenném, hogy egy héttel később derült ki számomra a streames beszélgetésünk során Attilával, hogy a basszusgitár, amin játszottam, konkrétan Dime-é volt! Erről ott helyben senki nem beszélt nekem, ha ezt tudom, akkor azóta nem mosok kezet, haha! Közvetlenül a koncertkezdés előtt tisztázódik, hogy egy dalt játszom az este folyamán, az A New Levelt gitáron, ami a negyedik dal elvileg a műsorban. A 5 Minutes végül nem kerül műsorba, a többire pedig van basszeros. Annyi baj legyen, így is maximális az öröm! Este 9-kor megindul a műsor, Monte Pittmant figyelem, hogy mikor indul meg a színpadra. Felmegyünk két oldalról. körbenézek: Monte Pittman jelen, Tony Campos jelen, node ki ez a dobos? Más ült a felszerelésnél, mint akivel együtt játszottam előző nap a próbán, de ekkor már a színpadon vagyok, gitárom bedugva... úgyis mindjárt kiderül. hogy mi lesz. Négy beütés, (jujj, ez nem a New Level) és elkezdődik a Hellbound, haha! Hát erre nem számítottam, de kész szerencse, hogy Attiláékkal már játszottuk a dalt kb. két évvel ezelőtt. Akkor ugyan basszusgitár volt a kezemben, de legalább így volt lövésem, hogy mi történik a dalban. Az első sokk után sikerült megnyugodni egy picit, kapaszkodnom kellett, de sikerült nagyobb dráma nélkül lehozni a dalt. Attilán meg rajtam kívül másnak nem esett le ez a kis malőr, mi viszont nagyon jót mulattunk ezen. Kővetkező dal: doboscsere. Ahha! Itt jön a mi dobosunk, Fred, és elindítjuk a New Levelt. Lendületben vagyok, állatul pörög a dolog, mígnem a második verze környékén egy hátrafelé mozdulatnál túlságosan hátralendülök, és eldőlök. Nem azért, mert be lettem volna karmolva, sima egyensúlyvesztés a ludas. Sebaj! Bogárpózban gurulok hátra, és a visszagördülő lendülettel fel is tudok állni, úgy hogy közben játékban maradok. Sikerült elkerülni a nagyobb katasztrófát, a gitárt sem ütöttem neki semminek. Hallelujah! Így Attila is boldogan szórakozik az eseményen. A színpad másik végén Billy Bio követte figyelemmel az esés-kelést. A dal további része remekül zajlik, és aztán elhagyom a színpadot azzal a tudattal, hogy innentől már a szórakozásra koncentrálva folytatódhat az este. Jön a következő formáció, amiben Doug Pinnick a King's X legendás frontember basszusgitárosa énekel és basszerozik. 75 éves a pali, de meg nem mondod róla. Olyan az alkata, mint egy kisfiúnak. Az pedig csodás, hogy a zenéjét évek óta hallgatom a világ másik végén, és itt egy légtérbe lehetett vele kerülni, még pár szót is tudtunk váltani, és egymásnak adtuk a színpadot. Kicsit kifújtam magam a backstage-ben, röhögtünk egy jót Attilával, hogy minő meglepetésekben volt eleddig részem, aztán nem sokkal később a Biohazard gitárosa, Billy Bio jön oda hozzám, hogy elmesélje, hogy anno, amikor közös Biohazard-Pantera koncertjeik voltak a ’90-es években, látta párszor Dime-ot is elesni koncert közben, és nagyon hasonló mozdulattal menekültem meg a helyzetből, mint ahogyan anno Dime is talpra ugrott. Megmondom kerek-perec, hogy bizony ezt nagyon jól esett Billy Bio szájából hallani. Sajnos nekem nem adatott meg, hogy a földi pályafutásán megnézhessem az eredeti Pantera felállást a Darrell testvérekkel. Az, hogy egy a Pantera környezetében lévő hasonszőrű hardcore ikont emlékeztettem Dime színpadi jelenlétére, az kimondhatatlanul jól esett! Legalább annyira, mint ahogy én is jól estem, haha! Node, itt még nem volt vége az események sorának! Kb. negyedóra múlva az estét menedzselő stage manager hölgy odajön hozzám, hogy a Walkot tudom-e, merthogy arra nincs basszeros, de el kellene játszani az est zárásaként. A kérdésre válaszként érkezett a zsigeri biankó „IGEN”, úgyhogy a Dimebash esemény záródalába így sikerült befáznom. Egy picivel később Attila szólt, hogy mégiscsak lesz 5 Minutes Alone is, úgyhogy majd figyeljem a setlistet, mert ugyan felírva nincsen, de lesz. Attiláék szettje Ola Englunddal karöltve azért is volt különleges, mert Dimebag eredeti gitárjain játszották a klasszikus Pantera-dalokat, amire jobb szó nincs is, mint hogy teljesen szürreális. A basszeros kolléga Joey Vera (Fates Warning, Armored Saint) nyugodtan megvárta, míg Attila eljátssza az ikonikus Floods outrót aztán számára meglepetésként Charlie Benante már ütötte is be a jól ismert „tutaktaktaktada” ritmust, úgyhogy egyszemélyes felmentő seregként száguldottam oda hozzá, hogy átvegyem a basszusgitárt a nyakából. Az este lezárásánál a Walkhoz a hangszert lekapcsolt erősítő mellett vettem át, és a beütés után pár ütemig eltartott mire rájöttem, hogy a basszust csak a fejemben hallom, és nem azért tűnik halknak, mert halkra van tekerve az erősítő. Odamentem az erősítőhöz, felkapcsoltam, és ahogy fordultam vissza, tök jó volt látni, hogy Doug Pinnick, Tony Campos, és Billy Bio is épp odafordulnak, hogy bekapcsolják az erősítőt. A fordulatokban és előadók felvonultatásában is meglehetősen erős koncert után még Dime-ék turnébuszán beszélgettünk egy darabig Rita Haney-vel, black tooth whiskey-t szüpürcsülve, amíg aztán 3 körül a Dunlop wah-pedálokat gyártó cég szakembere, Thomas Cruce segítségével haza nem jutottunk. Azóta sem tudok magamhoz térni az eseményektől. Ha röviden kellene összefoglalnom, hogy milyen volt az az este: „Riding the Fuckin’ Lightning!”

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Január 23., péntek A következő két nap is az eddigiekhez hasonló remek élményekkel telik. Pénteken napközben szabadprogram, Hollywood-séta, shoppingolás, délután kipróbáljuk a baseballt. Szegény Atti első ütése szerencsétlenül sikerül, kipördül, és a bokája megsérül. Onnantól bicegő. Stephéknél elfekvőben van mankó, úgyhogy onnantól mankózás. Eredetileg a Dimebash előtti napra volt tervezve ez a program, de akkor Attila inkább úgy volt vele, hogy biztos, ami biztos, inkább a koncert után legyen ez a móka. Így legyen lottó ötöse! A magam részéről néhány luft és néhány egészen frankó ütés volt a mérleg, kár lett volna kihagyni. Attilának valószínűleg más a véleménye erről. Este Simon Phillips (Toto) jazzformációjának koncertje a Catalina jazzklubban. Egy nappal korábban az autóban a Toto Absolutely Live koncertjét hallgattuk Szebényi Danival. Fantasztikus élmény egy nappal később egy hangulatos jazzklubban látni ugyanazt a dobost. Ilyen ez a Los Angeles. Január 24., szombat A Los Angeles-i tartózkodásom utolsó programjaként kinéztünk a NAMM Show-ra. A bejárathoz közeledve kettővel előttem Steve Morse (Deep Purple) siet a helyszínre gitárral a kezében, az Ernie Ball boothnál van Chris Broderick aláírási sessionje Tosin Abasival együtt, úgyhogy először oda megyünk. Körbenézünk, először az Orange boothhoz megyünk, találkozunk Lew-val, akivel két nappal korábban a Dimebashen ismerkedtünk össze, és az Orange Amplificationnél dolgozik, pár pöngetés egy új Orange erősítőn. Aztán sétafikálás a show területén, magyar kiállítók felkeresése, Panda Audio (guitar synthesizer), Bognar Electronics (pick up-ok, gitár elektronika), Fibenare Guitars (gitárépítő manufaktúra), újdonságok kipróbálása, beszélgetések. Öröm volt kipróbálni az újdonságokat, amiket ezek a magyar cégek vittek a NAMM Show-ra. Sikerült még belenéznem Reb Beach, illetve Jack Gardiner és Rabea Massaad bemutatójába, és távozáskor az utolsó kávé-sorbanálláskor még belefutottunk Dave Ellefsonba (ex-Megadeth basszusgitáros) is. Attila pár szót tudott váltani Steve Morse-szal és Paul Gilberttel, amíg én a convention center területén flangáltam. Én magam így lemaradtam Paul Gilbertről és Steve Morse-ról és nem sikerült eljutnom az ESP-hez sem, hogy Hájer Gergővel pacsizzak egyet, de valamit a következő alkalomra is hagyni kell. Sommázva a dolgot, az egész hét röviden úgy foglalható össze, hogy „Riding the Fuckin’ Lightning”, derült égből csapott belém az egész, és miután sikerült magamhoz térni egy kicsit, akkor varázsszőnyegként hurcolt olyan élmények közepébe, amikről eszembe se jutott, hogy előfordulhatnak ebben az életben. És tessék! Attila barátomnak örök hála a feltett kérdésért és a közbenjárásért, Stephanie-nak és Chrisnek az otthonért és az új barátságért! Én meg azóta sem tértem még teljesen magamhoz, haha! DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     jozzy, vörös attila