OMNIUM GATHERUM – A finn pesszimizmus

2026. 04. 15. 19:17   »   interjú   »   U2604

szöveg: Gyuricza Tamás Marcell   
»   fotó: Jari Heino

Az elmúlt év novemberében jelentette meg legújabb albumát a melodeath-színtéren mozgó a finn Omnium Gatherum. A May the Bridges We Burn Light the Way ugyan már a tizedik stúdióalbuma a többek közt az Insomnium és a Cemetery Skyline gitárosaként is ismert Markus Vanhala által vezetett zenekarnak, idehaza azonban többen annak dacára is csupán most fedezték fel maguknak a csapatot, hogy 15 éve már Magyarországon is rendszeresen fellépnek. Legutóbb februárban adtak koncertet a Barba Negrában, Gyuricza Tamás Marcell akkor beszélgetett a már harminc éve működő zenekar alapítójával. Talán nem is tudsz róla, de Magyarországon néhány zenei magazinban, illetve több zenei újságírónál, így nálam is a 2025-ös év top albumai között szerepelt az Omnium Gatherum új albuma. Szerinted mi lehet az oka annak, hogy a May the Bridges We Burn Light the Way az érdeklődés középpontjába került? „Ó, jó az ilyesmit hallani, mert a kiadónál például soha senki nem tájékoztat bennünket ezekről az eredményekről. Ez szomorú, mert szerintem ez is feladatuk lenne, másfelől azért is nagyon fontosak lennének ezek a visszacsatolások, mert megerősítenének bennünket abban, hogy jó úton járunk. Ha végzünk ezzel az interjúval, első dolgom lesz, hogy a többieknek is beszámoljak róla. (nevet) Nos, ami a konkrét kérdést illetni, nem tudom megmondani. A May the Bridges We Burn Light the Way a tizedik albumunk, ami nem kevés. Nehéz lenne kitalálni, hogy ez a lemezünk mitől működött jobban, mint a korábbiak. Talán attól, hogy most alaposan rákészültünk a dalokra. Négy év telt el az előző album, az Origin megjelenése óta, volt tehát időnk dolgozni vele. Mi is úgy voltunk vele, ha már ez lesz a tizedik albumunk, akkor fektessünk bele kicsivel több energiát. Azt éreztük mindannyian, hogy kell egy kis extra töltet, ugyanis jobb, erősebb albumot akartunk elkészíteni, mint az eddigiek. Az volt a célunk, hogy maguk a dalok kerüljenek a fókuszba. Csak turbó hajtást akartunk adni nekik, ahelyett, hogy egy újabb progresszív lemezt készítettünk volna.” Az Omnium Gatherum az északi melodeath-szín­térhez tartozik, ám zenéteknek van egy nagyon egyéni színfoltja attól, hogy a nyolcvanas évek Amerikájának dallamosságával vegyítitek a stílust, vagy a Rush szellemiségét idézitek meg egyes dalai­tokban, ahogy tettétek legutóbb a Walking Ghost Phase esetében. Honnan jött az ihlet ezekhez? „Nagyon sok olyan zenekar van Finnországban, ami a tipikus melankolikus melodeath irányzatot követi. Ebből a sorból mi valóban kilógunk valamelyest, s tényleg azzal próbálunk egyediek lenni, hogy a nyolcvanas évek zenéjét keverjük a dalainkhoz. Én azonban nem Amerikára gondolnék elsősorban, inkább a tradicionális európai metal zenekarokra, mint az Iron Maiden és a Judas Priest. Azokra, akik előszeretettel használnak ikergitáros megoldásokat. Nekem ugyanis ezek a zenék jelentik a gyökereimet. Persze, mint minden finn nemzetiségű zenésznek, nekem is dallamos death metal van a vénáimban, de közben igyekszem azt színesíteni az általam preferált stílusokkal. Ezért melodeath helyett én inkább heavy metalnak nevezném az Omnium Gatherum zenéjét. Ami pedig a Rusht illeti, imádom őket, de a zenekarból többen is nagy rajongóik vagyunk, ezért nagyon jó hallani, hogy más is felfedezi az ő hatásukat a zenénkben. Lényegében az a progresszív vonal, ami az Omnium Gatherumnál érvényesül, éppen a Rush miatt van.” „Egy zenésznek muszáj hinnie abban, hogy az új albumával meg tud szólítani újabb embereket. És az is előfordulhat, hogy van olyan régi rajongó, akinek az új lemez nem tetszett, de az élet már csak ilyen.” Szerinted a May the Bridges We Burn Light the Way hozott új rajongókat a zenekarnak?  „Remélem, hogy igen. Egy zenésznek muszáj hinnie abban, hogy az új albumával meg tud szólítani újabb embereket. És az is előfordulhat, hogy van olyan régi rajongó, akinek az új lemez nem tetszett, de az élet már csak ilyen. Amúgy elég sok pozitív visszajelzést kapunk, és a koncerteken is jól fogadja a közönség az új dalokat. Mindig akad néhány ember, főleg azok, akik a kezdetek óta követnek bennünket, hogy csak a régi dalokat akarják hallani, de többségében nagyon nyitott a közönség az új dolgainkra, tetszik nekik. Én pedig boldog vagyok attól, ha ezeket a visszajelzéseket látom.” Amiatt nem volt hiányérzeted, hogy a korábbi albumok nem értek el olyan szakmai sikert, mint a tavalyi nagylemez? „Nem mondanám, hogy a May the Bridges We Burn Light the Way sokkal sikeresebb lett volna, mint az előző albumok. Lehet, hogy Magyarországon igen, de máshol ennyire élesen nem tapasztaltuk ezt, ezért nem is gondolkodtam ilyesmin. Tudod, mi dalokat írunk, albumokat készítünk, koncerteket adunk, és reménykedünk abban, hogy valakinek tetszeni fog, amit csinálunk. Nincs értelme túlgondolni ezt az egészet, mert ha sokat rágódsz rajta, azt sem tudod értékelni, amid van, és csak boldogtalan leszel.”

Nemrég jelentettétek be, hogy énekesetek, Jukka Pelkonen limfómában szenved. Mikor derült ki a betegsége?  „Csupán három héttel a turnénk kezdete előtt. Képzelheted, hogy mennyire lesújtott bennünket a hír. Éppen ma tudtam beszélni vele telefonon, és szerencsére már elkezdődött a kezelése. Most úgy néz ki, hogy működik a terápia, s Jukka szervezete jól is fogadja, szóval van remény, de mégiscsak egy rákos megbetegedésről beszélünk, ami eléggé ijesztően hangzik. Igen, ez valóban nagy tragédia, s alaposan fel is borította a terveinket. Én azon a véleményen voltam, hogy mondjuk le a turnét, hiszen Jukka mégiscsak a frontember. Bármilyen posztra könnyű beugró személyt találni, kivéve a frontembert. Egy énekest mindig nehezebb helyettesíteni. A többiek viszont azon a véleményen voltak, hogy vállaljuk be, s Jukka is erre biztatott bennünket. Már annyira közel voltunk a turnéhoz, illetve annyi pénzmozgás történt már a háttérben, hogy valóban nagyon nehéz lett volna kihátrálni belőle. Átgondoltuk a lehetőségeket, megnéztük, hogy kivel tudnánk Jukkát helyettesíteni, és szerencsére rátaláltunk Henryre (Henry Hämäläinen, a Shade Empire, a Halysis és a Neon Daemon énekese), aki nagyszerű munkát végez. Nagyon jó átélni, hogy egyetlen panasz sem érkezett Jukka hiánya miatt. Persze, az emberek nagyjából tisztában vannak vele, hogy komoly egészségügyi problémái vannak, és mindenhol a támogatásukról biztosítanak bennünket. A metaltársadalom tehát ezúttal is bizonyította, hogy képes összefogni, ami valahol gyógyír arra a sok problémára, amivel szembe kell néznünk. Most az a legfontosabb, hogy Jukka meggyógyuljon. Mindannyian nagyon bízunk ebben, de a zenekar sincs könnyű helyzetben. Arra várunk, hogy mi lesz Jukkával, amíg ez ki nem derül, addig nem tudunk előre tervezni.” El tudod képzelni, hogy fog még veletek dolgozni?  „Mindenképpen. Már közölte is, ha rajta áll, akkor a nyári koncerteken ott velünk lesz. Ez azonban nem az ő döntésén múlik, hanem azon, hogy hogyan sikerülnek a kezelések, mit mondanak, s mit engednek meg neki az orvosok. Jukka nagyon ragaszkodik a zenekarhoz, ő mindenképpen tovább szeretne dolgozni velünk, és mi is visszavárjuk.” Azt mondtad, szerencsétek volt azzal, hogy rátaláltatok Henryre. Honnan rántottátok elő? „Nagyon féltünk attól, hogy találunk-e olyan személyt, aki be tud állni Jukka helyére. Nem volt könnyű a helyzetünk, s nemcsak azért, amit említettem a frontemberek pótlásával kapcsolatban. Én nagyon is pesszimista szemlélettel álltam elébe a helyzetnek, úgy voltam vele, hogy ilyen rövid idő alatt szinte lehetetlen feladatnak tűnik megfelelő énekest találni. Ha lenne is olyan személy, akiben gondolkodsz, nem biztos hogy ráér, vagy már elkötelezte magát máshova, szóval én tényleg nem bíztam benne, hogy meg fogjuk tudni oldani Jukka helyettesítését. A basszusgitárosunk, Mikko (Kivistö) azonban ismerte Henryt, ezért megkérdezte tőle, hogy el tudná-e vállalni a turnét. Nagy meglepetésünkre azonnal szabadságot vett ki a munkahelyén, hogy meg tudja tanulni a dalokat, s mint látod, itt is van velünk. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem bíztam az egészben, nagyon jól megy minden. Be kell ismernem, hogy tévedtem, és kérek mindenkit, nézzétek el nekem, hogy én egy pesszimista finn vagyok.” (nevet) A zenekarban mindeközben egy másik személyi változás is történt, a gitáros Nick Cordle tavaly távozott közületek. Vele mi történt? „Zeneileg teljesen jól működött a dolog közöttünk, azonban Nick amerikai, és teljesen más a mentalitása, mint nekünk, finneknek. Olyan helyzet volt ez mintha nem is ugyanarról a bolygóról származnánk. Ezért egy idő után már úgy érezte jobbnak, ha kilép. Számunkra is tanulságos volt az eset, s ezért arra jutottunk, hogy talán jobb lenne, ha csupa finn alkotná a zenekart. Ezért aztán Joonas (Koto), a korábbi gitárosunk jött vissza.” Nick az Arch Enemy zenésze volt, mielőtt belépett volna az Omnium Gatherumba. Abból tudtatok bármit profitálni? „Talán hozott pár rajongót, hiszen az Arch Enemy mégiscsak sokkal nagyobb zenekar. A menedzsmentjük azonban megkért bennünket, hogy ne adjunk túlságosan nagy promóciót ennek a sztorinak, azaz Nick belépését ne úgy jelentsük be, hogy hozzátesszük az Arch Enemy nevet is. Ezzel végülis egyet kellett értenem, mert miért is akarnád a saját zenekarodat egy másik névvel népszerűsíteni. Persze, a rajongók mindig szeretnek ebben a nagy metal családfában gondolkodni, így tőlünk függetlenül is hamar híre szaladt, hogy egy korábbi Arch Enemy-zenész szállt be az Omnium Gatherumba. Nick nagyon jó gitáros, sokat tanultam tőle, amíg velünk volt. S tudod, hogy mi az érdekes még? Ha jók az értesüléseim, az Arch Enemyben ugyanannyi időt töltött el, mint nálunk, és onnan is hasonló okok miatt távozott, mint tőlünk.” Az fel sem merült bennetek, hogy egy gitáros felállással menjetek tovább? „Nem, hiszen az Omnium Gatherum dalai egy gitárral nem játszhatóak el élőben. Mi egy ikergitáros zenekar vagyunk, nálunk ugyanúgy szükség van két szólógitárosra, mint az Iron Maiden vagy a Judas Priest esetében. Én mindig is így képzeltem el a zenekart. Az Iron Maiden gitárosa, Adrian Smith hatására kezdtem el zenélni, a Stranger in a Strange Landben eljátszott szólója az első olyan dolog, amit meg tudnék említeni motivációként, hogy miért lettem gitáros.” Vannak még olyanok, akikre példaképként tekintettél? „A nyolcvanas évek gitárosai, például Eddie Van Halen vagy Randy Rhoads. Aztán ott van Jeff Waters az Annihilator zenekarból és Chuck Schuldiner a Deathből. Ők mindketten nagy bálványaim voltak, amikor elkezdtem gitározni. Nekik köszönhetően kezdtem extrémebb irányba haladni. De David Gilmour a Pink Floydból is nagy kedvencem volt, akárcsak Steve Lukather a Totóból. Nekik is nagyon fontos szerepük volt, ám az első olyan személy, aki miatt gitárt vettem a kezembe, mégiscsak Adrian Smith volt.” Párhuzamosan több formációban játszol, s ezek különböző stílusúak. Van közöttük melodeath-zenekar, mint az Omnium Gatherum vagy az Insomnium, ott van a black metalt játszó I Am The Night, van egy klasszikus heavy metal formációd, az egy ideje inaktív Manitou, illetve nemrégiben a gótikus színtérre is kiléptél a Cemetery Skyline-nal. Melyik az a stílus, amelyik a legközelebb áll hozzád? „Ezt nehéz lenne megmondani. Nem igazán gondolkodom rajta hogy melyik lenne a kedvencem, hiszen pont azért van ennyi zenekarom, mert mindegyik mást kínál, és mindegyik fontos a számomra. Talán az Omnium Gatherum és az Insomnium, amit legjobban élvezek, és ez a kettő közel is áll a egymáshoz. Ahogy a beszélgetésünk elején szóba került, az emberek a melodeath műfajhoz sorolják őket, ám az én világképemben az Omnium Gatherum inkább heavy metal. Az I Am The Night azért van, mert már egészen fiatalon ki akartam próbálni magam a black metal műfajában is, és most végre meg tudtam tenni. Furcsa egy élmény volt, de kétségkívül remek érzés. (nevet) A Cemetery Skyline létrehozása viszont a véletlen műve, és eleinte nem is számoltunk vele hosszabb távon, csak jó mókának tartottuk. Most persze már mást gondolunk róla, s biztosra veheted, hogy lesz folytatása. A Cemetery Skyline nemcsak a zenéje miatt különleges számomra, hanem azért is, mert itt tiszta énekhang van. Minden zenekarom ad nekem valami újat, többé, gazdagabbá tesz, vagy egészen másfajta lehetőségeket kínál. Éppen mostanában kezdtem el az Insomnium következő albumán dolgozni. Pár napig semmi ihlet nem jött hozzá, viszont olyan téma eszembe jutott, amit majd egy Cemetery Skyline-dalhoz fel tudok használni. Ez szerintem nagyon jó dolog, hiszen nem kell folyamatosan azon görcsölnöm, hogy alkossak már végre valamit.” Professzionális zenész vagy, aki a zenéből él?  Igen, körülbelül 15 éve vagyok professzionális zenész, és nincs is időm arra, hogy bármi mást csináljak mellette. Boldogsággal tölt el, hogy meg tudok élni a zenélésből.” A jövődet is így képzeled el? „Nem látok magam előtt más utat, ezért remélhetőleg még jó hosszú ideig lehetőségem lesz rá. Akkor is, ha a turnézás fárasztó dolog. Most úgy néz ki, hogy még több részem lesz benne, hiszen a Cemetary Skyline is kezd rendes zenekarrá válni, így azzal is lesz egy rövidebb turném. Nagyon kezd betelni a naptáram, eléggé sűrű időszaknak nézek elébe, de örülök neki, hiszen ezt szeretem csinálni, s azt gondolom, hogy a jövőben is ezt fogom.” Jackson gitárokat használsz. Miért döntöttél emellett a márka mellett? „Nem tudom, ismered-e azt a reklámszlogent, amit a Jackson használt: »Get the best, fuck the rest!« (nevet) Ez valóban így van, a Jackson a legjobb! Szerintem Randy Rhoads miatt alakult így, a nyolcvanas években valamennyi menő srácnak Randy Rhoads modellje volt, emiatt én is azt használtam. Szerintem a Jackson gitárok a legjobb metalgépek. Azok néznek ki a legjobban, azokon lehet a legjobban játszani. Mi más kéne még?”  DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/04. számából.

megtekintés     »     omnium gatherum, Markus Vanhala