KREATOR / CARCASS / EXODUS / NAILS – Bp., Barba Negra Red Stage

2026. 04. 16. 06:07   »   beszámoló   »   U2605

szöveg: Schmidt Péter

A nyitóbanda kivételével időről-időre nagyjából rendszeres visszatérő vendégként köszönthetjük az este szereplőit, akikre ennek ellenére szinte teljesen megtelt a Barba nagyobbik sátra – hiába, ami jó egyszer, az jó többedszerre is. Arról nem beszélve, hogy a budapesti turnéállomás hétfőre esett, ráadásul a jelenlegi koncertdömping közepette az ember sokszor nem is tudja, hová kapjon, mit nézzen meg és mit hagyjon ki. Szóval az érdeklődésre nem lehetett panasz, mint ahogy jobbára az egyebekre sem, amint az alábbiakból az mindjárt kiderül. A félórás szettjébe 13 nótát beszuszakoló kaliforniai NAILS munkásságát előzetesen nem ismertem, de így első blikkre egész működőképesnek tűnt az a fajta varacskos hardcore/death/grind-egyveleg, amiben utaznak. Eddigi négy nagylemezük közül furcsamód a 2010-es Unsilent Death debütre helyezték a fő hangsúlyt, innen öt tételt is eldaráltak, míg a többi album mindegyikéről két-három nótát vettek elő. A kezdő pozícióhoz képest már ők is egészen jól szóltak (a keverő előtt legalábbis, ahonnan aztán az egész estét végignéztem, ez volt a helyzet), és a trióban, két énekhanggal nyomuló brigád kimondottan meggyőző produkciót zavart le a rendelkezésükre álló 30 percben. Több helyütt is beugrott műsoruk közben a Power Trip és az Enforced neve – egyik sem rossz ajánlólevél. Annak ellenére volt korrekt felvezetése az estének a Nails rövid programja, hogy az efféle zenék alapvetően azért a klubos közegben élednek meg igazán. Jöjjenek máskor is, mondjuk a Dürer kistermébe. × × × Pont pár nappal a koncert előtt kellett újból rájönnöm, hogy az EXODUS méltatlanul keveset emlegetett második lemeze, az 1987-es Pleasures Of The Flesh mennyire egy király anyag – no, ehhez képest erről pont nem játszottak semmit, legnagyobb sajnálatomra. Olyan nagyon ezen mondjuk nem csodálkoztam, borítékolható volt, hogy 45 percbe pár friss dal mellett inkább a bevált koncertfavoritokra építenek majd. Ez be is jött, az új albumot és a koncertet is indító 3111 mellé csak az ólomsúlyú doom/thrash Goliath fért még be újdonságként, a többi hat nótával igazából a papírformát hozták. A Shovel lemezes riffszörnyeteg Deathamphetamine-nek mondjuk így is örültem, és jópofa volt a Toxik Waltz elejére biggyesztett Slayer-kikacsintás is, pár taktussal a Raining Blood címadójából. A Blacklist mindig működik, mint ahogy a Bonded By Blood debütről elővett három klasszikus (Bonded, Lesson, Strike) ugyancsak a szokott módon gyalult. A részeg kamionosba oltott megvadult favágó kiállású Rob Dukes megítélése mindig vegyes volt az Exo-hívek körében – én speciel kifejezetten bírom, hogy nem egy vegytisztán metal frontember az arc, hanem legalább annyira benne van egyfajta hardcore/punk-jelegű stenk is a színpadi ügyködésében. Nagyon jó lenne, ha headliner státuszban visszatérne a banda hamarosan, a Goliathból nagyon szívesen hallgatnék meg élőben egy bővebb merítést is, megspékelve pár ritkábban játszott korábbi tétellel. × × × Nagyjából egyórás, roppant tömörre vett szettjével a brit CARCASS volt a rendezvény legjobban megszólaló zenekara. Ugyan minden fellépő hangzása bőven kielégítő volt abból a pozícióból, ahol én elhelyezkedtem, de ők közel lemezminőségben dörrentek meg már az első nótájukkal is. Az imént említett tömörséget pedig annyira szó szerint kell érteni, hogy a programot – néhány nyúlfarknyi átvezető hangjátékot leszámítva – tényleg szinte szünetmentesen, konferálások és időhúzó jópofizások nélkül tolták végig. Összesen csak néhány szűkszavú mondat hangzott el az énekes/basszer Jeff Walker szájából, aki egyébként rövidre visszavágott ősz hajával, fehér ingében leginkább közeli nyugdíjazására váró kiérdemesült, kedélyes irodalomtanár benyomását keltette. Ugyan egész másként, mint Rob Dukes, de ő sem az a tipikus kiállású metal frontember mostanában, ami számomra egy szórakoztató plusz faktort jelent az esetében. Megjegyzem, hogy a trapézgatyás, hippifazonú gitáros, Bill Steer sem egy sztenderd jelenség ebben a zenei közegben. A szettet illetően amúgy Walkerék sem bajlódtak sokat a frissebb nótákkal, az utolsó két albumról mindössze egy-egy tételt vettek elő (Unfit For Human Consumption – ezzel nyitottak – és Dance Of Ixtab), a műsor gerincét a Heartwork és a Necroticism repertoárjából mazsolázták össze. Ugyanakkor a korai éra, a Reek és a Symphonies korszaka sem maradt érintetlen, egy-egy zöngeményt innen is elővezetett a brigád. Egyedül a Swansong maradt ki a szórásból, nem túl meglepő módon. Megalázóan jól, és ezzel együtt pofátlan lazasággal zenéltek egyébként, a beugrós dobos, a finn Waltteri Väyrynen pedig zseniálisan ütötte végig a műsort, én legalábbis többször komolyan elképedtem a játékát nézve és hallgatva. Pedig nem először találkoztunk, hiszen korábban már a Paradise Lost és az Opeth soraiban is volt szerencsém élőben elcsípni őt. És hát a Bill Steer/Nippy Blackford páros parádés gitárjátéka mellett sem lehetett szó nélkül elmenni, iszonyat feelingesen, egyszerre halál lazán és mégis hideg precizitással pengetett a két lóhajú. A No Love Lost, a Corporal Jigsaw Quandary, az Incarnated Solvent Abuse meg a záró Heartwork (mi más?) hallatán pedig egyszerűen muszáj volt hülyegyerekként vigyorogni. Tízpontos koncertet nyomott a Carcass, vissza velük mielőbb, főzenekarként! × × × A britek szellemesen megkomponált, visszafogottabb színpadképe után a headliner KREATOR egy jóval direktebb és – mondjuk ki – hatásvadászabb látványvilággal állt ki, hosszadalmas felvezető videóval, konfettiesővel, méretes lángokkal, beöltöztetett statisztákkal és kétoldalt egy-egy hatalmasra felfújt gumiördöggel. Ízlés dolga, de nekem kicsit már sok is volt ez a mennyiségű vizuális tejszínhab az alapvetően szikár, thrash alapú muzsika mellé. Ettől eltekintve mondjuk komoly okom itt sem lehetett panaszra, jól szóltak és feszesen játszottak Milléék, amiatt pedig plusz respekt, hogy egész bátran hagytak el olyan, korábban kirobbanthatatlannak tűnő, jócskán agyonjátszott nótákat, mint a Flag Of Hate, a Riot Of Violence, vagy későbbről a Terror Zone. Ehelyett ők nem féltek a többieknél merészebben fókuszálni a relatíve újabb dolgaikra, nagyjából úgy az utóbbi másfél évtized termésére. Ha jól számolom, a 17 dalból mindösszesen 13 ebből az érából származott – öt tétellel az aktuális anyagról –, amely arány a hozzájuk hasonlóan patinás múltú zenekarok esetében bizony meglehetősen ritka. (Igaz, ezek a nóták viszont javarészt sztenderden köszönnek vissza egy ideje, jellemzően ezek a lemezek címadó szerzeményei.) A Kreator tehát érezhetően nem akar a saját múltjukba ragadt dinoszauruszok népes családjához tartozni, amit a magam részéről egyértelműen dicséretes hozzáállásnak tartok. A korábbi érát képviselő People Of The Lie/Betrayer kettős egyébként úgy féltáv környékén hangzott el, az Endless Pain az utolsó negyedben, végül pedig a Pleasure To Kill jelentette a koncert legutolsó tételét. Érdekességet jelentett a Tränenpalast, amiben – a lemezverzióhoz hasonlóan – a Hiraes énekesnője, Britta Görtz vendégeskedett, illetve a Loyal To The Grave, amiben a bőgős Frédéric gitárra váltott, Mille pedig valami nagy denevérszárny-szerű képződménnyel a hátán, hangszer nélkül állt a mikrofonhoz. Elég bizarr látvány volt, mit ne mondjak, egyszeri élménynek pont elég. (Nem mellesleg a soundból hiányzott is a basszusgitár, szerintem felesleges volt ezt beáldozni a vizuális hatásvadászat oltárán.) Ezzel együtt összességében a mérleg mindenképpen pozitívba hajlott itt is, szórakoztató másfél órát celebrált a Kreator, de az este egyértelmű nyertese nálam csont nélkül a Carcass lett. DIGITÁLISAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     kreator, carcass, exodus, nails, barba negra