BODYSNATCHER: Hell Is Here, Hell is Home

2026. 04. 16. 07:26   »   kritika   »   U2605

kiadó: MNRK Heavy   
»   szöveg: Bali Dávid

A floridai Bodysnatcher mindig is különutas zenekar volt a kortárs deathcore-ban. Amíg a korszellem sokkal inkább a slam és a műfaji határfeszegetések irányába mozdult el, ez a négyes a Myspace-korszak végét merevítette ki egyetlen nagy pillanatképpé, és úgy gondolom, ezzel mindmáig senkinek sincs különösebb fenntartása. Az angolszász sajtó által beatdown deathcore-ként aposztrofált stílus zeneileg a Dying Fetus és a Devourment súlyos középtempóira, a korai Despised Icon és az Animosity féktelen dühére, valamint a The Acacia Strain korai időszakának fenyegető atmoszférájára épít. Ez a specifikus, mélyre hangolt, egyszerre kényelmetlen és agresszív hangzás az, amit a Bodysnatcher a leghitelesebb módon képvisel, mint a műfaj egyik utolsó fáklyavivője. A zenekar csúcslemeze számomra a 2022-es Bleed-Abide volt: az a kiadvány nemcsak mesterien elegyítette a deathcore lecsupaszított, nyers dühét a death metalos ihletettségű riffekkel, hanem olyan szintű agressziót keltett életre, amiről lehetetlen volt elkapcsolni. Már ez is jól mutatja, hogy a Bodysnatcher nem azon zenekarok táborát erősíti, akik kísérletezésre vagy a műfaj megreformálására törekednek. Itt a hangsúly azon van, hogy az embert azonnal elfogja a vágy, hogy ökölbe szorított kézzel feszüljön neki a legközelebbi falnak. Ezt a feladatot pedig a Hell is Here, Hell is Home dalai is maradéktalanul ellátják. A lemez játékideje alig haladja meg a harminc percet, miközben az örvénylő riffeket brutális felezésekkel váltó breakdownok nem hagynak nyugtot a hallgatónak. Az előző kiadványokhoz képest az arányok eltolódtak a felezéseket megelőző atmoszférateremtés irányába, amiben az Emmure vagy az American Me első időszakának öröksége sejlik fel. Ezt aligha bánják a műfaj szerelmesei, hiszen kevesen képesek nemcsak életben tartani ezt a hangzást, de olyan dalokat írni, amelyek élőben is pokollá változtatnak bármilyen koncertteret. Ettől függetlenül, ha a szívemre teszem a kezem, a Hell Is Here dalai szerzőiség szempontjából nem veszik fel maradéktalanul a versenyt a korábbi albumok dinamikájával és rizikóvállalásával. A Bodysnatcher negyedik nagylemeze minden szempontból érett, a műfaji sztenderdek felett teljesítő kiadvány, ami nélkül az idei év deathcore-megjelenéseit nem lehetne listázni, de a sokadik hallgatás után most először érzem azt, hogy a dalok dühe és energiaszintje elmarad a megidézett nagy elődök hagyatékától. Bár örömteli a Despised Icont idéző középtempókban vagy a kitartott vokálokban elmerülni, most először kaptam magam azon, hogy inkább a Bodysnatchert megihlető alapvetésekre kapcsolok át. Ez azonban nem értékítélet, inkább csak jelzi, milyen szűk az a mezsgye, ahol a zenekar otthonosan mozog, és amiben akaratlanul is megjelenhet egy idő után az üvegplafon. Azt persze senki sem veheti el a Hell Is Here-től, hogy 2026-ban is képes kilógni a fősodorból: a Bodysnatcher nem veszíti el az arcát, de a karrierje során most először adott ki olyan anyagot, amely valószínűleg nem fogja tudni tovább növelni a csapat ázsióját és elérését. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     bodysnatcher