GEOFF TATE’S OPERATION MINDCRIME – Bp., A38 Hajó

2026. 04. 16. 12:58   »   beszámoló   »   U2605

szöveg: Bali Dávid   
»   fotó: Uzseka Norbert

Ha volt olyan koncert, ahol azt éreztem, hogy sajnáltam volna kihagyni még akkor is, ha csalódok, az biztosan az utolsóként meghirdetett Operation: Mindcrime turné budapesti állomása volt, amelyre minden jegy elkelt elővételben. Azért is örülök ennek, mert Geoff Tate-et legutóbb 2015-ben láttam ugyanezen a színpadon, és akkor nem volt ennyire jó állapotban, a közönség is jóval kisebb létszámban énekelte a klasszikus album dalait. Ha pedig valamiben biztos lehettem, az az, hogy a Queensrÿche rajongói valószínűleg hasonló gondolatokkal szálltak fel a fedélzetre, főleg annak fényében, hogy az anyazenekar tavalyi, düreres koncertje is mennyire magával ragadó élmény volt. Azon az estén a Queensrÿche a korai időszaka előtt tisztelgett, de azért ráadásként, mikor Todd La Torre elénekelte az Eyes of a Strangert, már motoszkált a fejemben, hogy remélem, még láthatom Tate-et is élőben ezt a dalt énekelni. Abban nem vagyok biztos, hogy egy asztalnál ülve sok mindenben érthetnénk egyet a saját útját járó énekessel, de azt nem tudom elvenni tőle, hogy szövegíróként és előadóként is utánozhatatlan az az életmű, ami mögötte van. Az Operation: Mindcrime – vagy általában a Queensrÿche – jelentőségének bemutatása nem lehet egy koncertbeszámoló alapja – főleg, hogy Magyarországon Uzseka Norbert az elmúlt évtizedekben úgy dolgozta fel ezt az életművet, mint senki más –, de azt nem lehet eléggé méltatni, hogy az album a maga koncepciójával, dalainak elképesztő energiájával és történetmesélő erejével is túlmutat azon, hogy csupán huszadik századi kordokumentumként tekintsünk rá. Maga Tate folytatja a koncepciót – nemsokára jön a harmadik Operation: Mindcrime lemez, bár nekem a másodikra sem volt égető szükségem, a Tribe óta nem találom vele a közös hangot a megjelenések terén –, szerencsére ez az este a múltidézésről szólt, így mindenki tudta, mire vált jegyet, és azt is, hogy ennek milyen mellékhatásai lehetnek.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Előre leszögezem, hogy távol áll tőlem a bántó szándék, mert hiszem, hogy mindenki azt kapta a pénzéért, amit várt. Geoff Tate minden szempontból összeszedetten állt színpadra, erőnlétben és hangban is pontosan azt hozta, amit ezek az időtlen dalok megkövetelnek. Egyedül a Spreading The Disease refrénjében támaszkodott talán a kelleténél jobban a billentyűs-vokalista, Sister Maryként is megjelenő Clodagh McCarthy segítségére, de egy ilyen maratoni programban ez is bőven bocsánatos. Meg hát a teltházas A38 közönsége minden refrént így is teli torokból énekelt. Viszont az este összhatását számomra nagyban befolyásolta Tate zenekara, akik maníros előadásmódjukkal néha egy kicsivel több rivaldafényre vágytak, mint amennyi egy ilyen fejnehéz produkcióban járna nekik. Michele Panepinto dobos játéka sokszor a dalok dinamikatartománya alatt volt, és ha volt is mozgástere a játékban, néha olyan filleket hagyott ki, amiknél az ember akaratlanul is odanézett. A gitárosok pedig, ha le is hoztak szinte minden hangot, valahogy mégis méltatlannak tűntek a dalok időtlenségéhez az előre begyakorolt, forgolódó-ugráló koreográfiákkal. Ha ezzel magát a korszakot akarták megidézni, szerintem nem a legjobb helyen kopogtattak. Legalábbis az O:M mélysége és rétegei ennél több alázatot kívánnak meg. A legtöbb ellentmondással járó pillanat számomra a Suite Sister Mary volt, amiben McCarthy és Tate musicales, operettes megoldással élték bele magukat a dalba. Nálam a kevesebb néha többet adna, és ez a kettősség uralta számomra a koncertélményt: itt egy tökéletes setlist, ami a Queensrÿche aranykorát vezeti elő egy elképesztő formában lévő frontemberrel, de ami a színpadon történik, mintha mégsem lenne minden pillanatában méltó ahhoz, amit ezek a dalok jelentenek. Az estén természetesen más klasszikusok is megszólaltak (mint az Empire vagy a Queen of the Reich), de a koncertről eljőve is az az érzés dolgozott bennem, hogy bántam volna, ha kihagyom, de így is inkább a szépre próbálok emlékezni. Ugyanezt a felállást másik Queensrÿche-programmal nem nézném meg újra, de annak örülök, hogy Tate láthatóan élvezi a közönség szeretetét, és hogy közben az anyazenekar is ereje teljében dolgozik. DIGITÁLISAz Underworld magazin 2026/05. számából.

További képek itt!

megtekintés     »     geoff tate