MYRATH / ROSES OF THIEVES – Bp., Dürer Kert

Ugyan a tunéziai-francia főzenekar legutóbbi albuma éppenséggel nem tetszik maradéktalanul, azért az aktuális budapesti fellépésüknek – főként a korábbi pozitív emlékek hatására – adtam egy esélyt. Pláne, hogy bíztam a karcosabb élő hangzás erejében, és úgy általában a koncertélmény, mint olyan varázsában. A számításom végső soron aztán be is vált, amint azt kicsivel lejjebb hamarosan olvashatod. Zaher Zorgatiék előtt, felvezetés gyanánt előbb még a hazai illetőségű ROSES OF THIEVES műsorát nézhették-hallgathatták végig az időben érkezők. (A csapat egyébként a teljes európai turné hivatalos előzenekara.) Ugyan a kétlemezes brigád által játszott, alapvetően vidám hangvételű folkos metal célközönsége nem én vagyok, azt nem tudom elvitatni tőlük, hogy az élő produkciójuk korrekt módon egyben volt, nem mellesleg pedig tök jól is szóltak. A leginkább a Tales Of Evening és a Thy Catafalque révén ismerős Dudás Ivett pedig egyrészt hangilag nemzetközi szintű énekesnő, másrészt pedig ügyesen el is adja a produkciót színpadi jelenlétével és sugárzó, kedves személyiségével. A harmonikát és hegedűt is felvonultató dalok közül nekem a harapósabb, kevéssé táncos témák jöttek be jobban – a Sabrina-feldolgozástól viszont a víz levert, hogy őszinte legyek, ezzel eléggé vesén szúrtak. Pár kivételtől eltekintve mondjuk alapból nehezen viselem a nyolcvanas évekbeli popslágerek eredetijeit, amiknek a metalosítás is ritkán tesz jót, legalábbis nálam. Ettől simán eltekinthettek volna egy további saját dal javára – igaz, ahogy elnéztem, mások meg széles mosollyal énekelték együtt a dalt Ivettel. Nem vagyunk egyformák, na. Ezzel együtt az előzenekari státuszt simán kiérdemelték, és remélem, Európa-szerte megkapják azt a lelkes fogadtatást, amiben itt részük volt. × × × Nos, habár a Wilderness Of Mirrors nem a kedvenc MYRATH-anyagom – nálam a Legacy/Shehili kettős tőlük az eddigi plafon –, a zenekar ettől még szemlátomást nagyon bízik az új nótákban. Olyannyira így van ez, hogy a turnén nyolc(!!) szerzeményt is az idei eresztésből játszanak, ami lényegében az aktuális setlist felét jelenti. Merész vállalás. Ennek megfelelően az albumot is indító The Funerallal nyitottak, aztán jött a Born To Survive/Dance kettős a Shehiliről, majd pedig következett a szintén új Until The End, a lemezes vendégénekesnő Elize Ryd szerepében ezúttal Dudás Ivettel. (Ebben a dalban egyébként ő az egész turnén közreműködik.) A koncert másik hölgy fellépője pedig több nótában egy tunéziai népviseletbe öltözött, tradicionális táncokat prezentáló táncosnő volt, akiben a szemfülesebbek sikeresen ismerhették fel az amúgy a merchpultban szorgoskodó, szimpatikus fiatal teremtést. (Itt kell megjegyeznem, hogy az arab kultúrában a táncnak önmagán – mint puszta koreografált testmozgáson – jócskán túlmutató, spirituális-szakrális jellegű töltete van, ami itt nagyon átjött, rímelve az új lemezborító vizualitására épülő, látványos színpadképpel.) Ötödiknek a Karma egyetlen képviselőjeként az Into The Light következett, majd szépen vetésforgóban a sok többi friss, és ritkásabban a régebbi keltezésű nóták. Élőben szerencsére az új lemez néhol AOR-osabb-arénásabb szerzeményei is kellő harapóssággal dörrentek meg, ezirányú várakozásaimban szerencsére nem kellett csalódnom. Az pedig csak most tűnt fel, hogy Zorgati hangjában nem csak Roy Khant és Ray Aldert idéző hangszínek lapulnak (utóbbira még fizimiskájával is hajaz valamennyire), de a Journey Steve Perryjétől is sokat tanulhatott. Főleg az újabb keletű dalokban véltem kihallani tőle ilyen jellegű dallammeneteket. Egyébként a fickó totálisan pozitív kisugárzása most is nagyon jól működött, pillanatok alatt csavarta ujja köré a publikumot, családias atmoszférát varázsolva a Dürer részben lefüggönyözött nagytermébe. Olyannyira így volt ez, hogy a Les Enfants Du Soleil előtt nem csak hogy lejött a közönség közé, hanem egészen konkrétan a földre ültette a publikumot, és maga is a tömeg közepén, féltérdre ereszkedve kezdett bele a dalba. Ilyet sem látni minden nap, na. Ahhoz képest pedig, hogy torokproblémákra panaszkodott, kiválóan énekelte végig az éppen másfél órás programot, magamtól fel nem merült volna bennem, hogy egy betegeskedő frontembert látok éppen a színpadon. A dobos Morgan Berthet mindeközben hátul egy fura csuklya-álarcban kalapálta végig a koncertet – a promófotókon is megnézheted, hogy miről van szó, szerintem nem lehetett egyszerű dolga, de hát ő tudja. A zenekar egyébként nagyon egyben van, jól is szóltak, a látvány, a zene és a hangulat pedig szinte egy kerek kis univerzummá állt össze a kezeik alatt. A koncert óta – az élmény hatására némileg más füllel és nyitottabb aggyal – egyszer egyébként újra figyelmesen végighallgattam az új albumot, és bár a kedvencem továbbra sem ez lesz tőlük, de kezdem már jobban érteni, hogy úgymond mire is gondolhatott a költő. (Amiatt viszont azóta is esz a fene, hogy a kisteremben pont ugyanekkor az a Hellripper játszott, akik egy igen komoly blackened thrash'n'roll albummal álltak elő nemrégiben. Őket is nagyon megnéztem volna. Komoly hiányosságom, hogy nem rendelkezem önmagam duplikálásának a képességével.) TARTALOMAz Underworld magazin 2026. májusi számából.

megtekintés     »     myrath, roses of thieves