Turnéarcok: Sydney Taylor – öltöző- & VIP-koordinátor

2026. 04. 21. 07:48   »   interjú   »   U2604

szöveg: Kiss Daniella   
»   fotó: Sydney Taylor archívuma

Turnéarcok rovatunkban közelebb hozzuk azokat, akik nélkül egyetlen koncert sem jöhetne létre. A háttérben dolgozó stábtagok őszintén mesélnek szakmájukról, a turnézás kihívásairól és legjobb pillanatairól, valamint arról az életről, ami a színfalak mögött zajlik. Először is mesélnél magadról, és arról, mivel foglalkozol a zeneiparban? „Jelenleg a Dream Theaterrel dolgozom. Én felelek az öltözők koordinációjáért, emellett a VIP-programok lebonyolításában is részt veszek. 2024 októbere óta vagyok velük, így mire befejezzük a következő dél-amerikai turnét, már nagyjából másfél éve leszek a csapattal.” Hogyan kerültél a turnézás világába? „Mindig is hatalmas zenerajongó voltam, főleg a hard rock és a metal állt közel hozzám, és szerintem sokan éppen így, először rajongóként találnak rá erre a szakmára. Állandóan koncertekre jártam, és amikor eljött az idő, hogy mindenki hazamenjen, én mindig azt kívántam, bárcsak mehetnék tovább a stábbal. Ahogy néztem, hogy összepakolnak, majd indulnak a következő városba, folyton arra gondoltam, milyen hihetetlen, hogy nekik ez a mindennapjaik része. Persze a valóság egészen más, mint az a kissé idealizált kép, amit rajongóként elképzel magának az ember, de nálam egyértelműen itt kezdődött minden. Óriási Alice Cooper-rajongó voltam, és ahogy egyre több koncertjére eljutottam, idővel a stáb több tagját is megismertem – köztük valakit, aki azóta az egyik legjobb barátommá vált. Megismertem az ő történetét, azt, hogyan került ebbe a világba, és akkor fogalmazódott meg bennem igazán, hogy én is ezt szeretném csinálni. Ezután zeneipari tanulmányokat folytattam, és megszereztem a diplomámat. Ehhez a munkához egyébként nem feltétlenül szükséges ilyen végzettség, de akkoriban azt az utat követtem, amit másoktól láttam. A covid idején diplomáztam, úgyhogy nem igazán volt lehetséges azonnal bekerülni a turnézás világába. Várnom kellett egy ideig, aztán végül adódott egy jó lehetőség. Kapcsolatot építettem a megfelelő emberekkel, majd kaptam egy állásajánlatot, amire igent mondtam. Onnantól kezdve pedig felpörögtek az események.” Milyen egy átlagos napod turnén? „A Dream Theaterrel ebből a szempontból különösen érdekes a helyzet, mert voltak buszos turnéink is, de olyan nemzetközi körök is, amikor repülővel utaztunk, így a napi ritmus valamennyire változhat. Egy klasszikus buszos turnénapom azonban általában úgy indul, hogy egy új városban ébredsz, és rögtön kezdődik is a munka. Sokan úgy képzelik a turnézást, mintha az folyamatos városnézésből és különleges helyek felfedezéséből állna – és persze valamennyire ez is része –, de amikor egymást érik a koncertek, az ember valójában leginkább a helyszíneket látja. Én általában korán érkezem a produkciós csapattal, előkészítem a dolgokat, és főként az öltözőkre koncentrálok, ami a munkám egyik legszemélyesebb része. Idővel nagyon jól megismered azokat, akikkel dolgozol: tudod, mit szeretnek, mit nem, és mik azok az apróságok, amelyek számítanak nekik. Így egy egészen bensőséges képet kapsz arról, hogy valójában milyenek. Emellett én kezelem a VIP-programokat és a meet & greet eseményeket is, így a napom része az is, hogy ezekhez mindent előkészítsek, fogadjam a rajongókat, és megszervezzem az egészet, mielőtt a zenekar megérkezik. A munkám nagy része a nap első felében zajlik. Amikor elkezdődik a koncert, a mi munkánk addigra valamennyire lecsendesedik. Mindig azzal szoktunk viccelni, hogy ez olyan, mintha elküldenénk a gyerekeket iskolába. (nevet) A zenekar tagjai színpadra állnak, és csinálnak egy remek show-t, mi pedig egyszer csak azt vesszük észre, hogy máris kezdődik a pakolás, és indulunk tovább a következő városba. Nagyon gyorsan telnek a napok.” Mi az, amit szerinted sokan nem értenek meg igazán a munkáddal kapcsolatban? „A turnézás kétségtelenül idealizálva van, és szerintem sokan hajlamosak kissé rózsaszín szemüvegen át nézni. Én tényleg imádom ezt az életet – szeretem az élő zenét, az utazást, az embereket, akikkel együtt dolgozom, a zenekarokat és a rajongókat is –, de attól még ez munka. Talán az a legnehezebb benne, hogy amikor úton vagy, az otthoni életed bizonyos értelemben megáll. Rengeteg hétköznapi dologból kimaradsz: orvosi időpontokból, esküvőkből, születésnapokból, sőt néha még temetésekből is. Sok olyan koncert is volt, amire rajongóként szívesen elmentem volna, de nem tudtam, mert éppen én is turnén voltam. Szerintem ebbe kevesen gondolnak bele igazán. Amikor hazatérsz, az élet hétköznapi oldala ugyanúgy ott vár rád: az egészségeddel kapcsolatos teendők, az otthoni ügyek, a mindennapi intéznivalók. Ez valóban egy nagyon izgalmas munka, de attól még munka, és nem mindig szórakozás.” A turnézás még ma is elég férfiak uralta terep. Érezted már úgy, hogy nőként nehezebb vagy más az élet turnén? „Igen, ez a közeg még mindig eléggé férfiak uralta. Voltak olyan turnéim, ahol én voltam az egyetlen nő, és ha mégsem, akkor is legfeljebb még egy nő volt rajtam kívül. Abban szerencsésnek mondhatom magam, hogy azokban a csapatokban, ahol eddig dolgoztam, illetve a feletteseim részéről sosem tapasztaltam nyíltan hímsoviniszta hozzáállást vagy bármi ilyesmit. Tudom, hogy ez nem mindenkinek adatik meg, úgyhogy ebből a szempontból valóban szerencsés vagyok. Ettől függetlenül persze vannak kisebb kellemetlenségek. Az egyik legzavaróbb ezek közül számomra például az, amikor valaki egy nőkből álló csoportot úgy szólít meg, hogy »hé, csajok«. Nem a világ legszörnyűbb dolga, de azért az ember egy pillanatra megakad, mert a férfiakhoz senki sem úgy szól, hogy »hé, fiúk«. Ezek azok az apróságok, amelyek emlékeztetnek rá, hogy ebben a közegben még mindig más a nők helyzete. Olyan is előfordul, hogy valaki alábecsüli, mire vagyok képes – például automatikusan azt feltételezi, hogy segítségre van szükségem a dobozok cipelésében. Szóval akadnak ilyen pillanatok, de szerencsére semmi igazán komoly rossz tapasztalatom nem volt. Többnyire egyszerűen túllépek rajtuk. Tudom, miért vagyok ott, és nem érzem úgy, hogy csak azért, mert nő vagyok, folyamatosan bizonyítanom kellene. Ugyanúgy a munkámat végzem, mint bárki más.” ,,Attól, hogy egyszer nemet mondanak, még nem ér véget az út.” Milyen tanácsot adnál annak, aki a tiédhez hasonló munkáról álmodik? „Az első dolog, ami eszembe jut, egy mondás, amit egyszer egy jó barátom mondott nekem: a kitartó ember előbb-utóbb célba ér. Ez nagyon megmaradt bennem. Ebbe az iparágba nehéz bekerülni, mert mindenki tapasztalatot vár el, az első lehetőséget pedig éppen ezért nehéz megszerezni, hiszen kevesen vállalják szívesen, hogy ők adják meg az első esélyt. Úgyhogy a legfontosabb tanácsom az, hogy legyél kitartó. Attól, hogy egyszer nemet mondanak, még nem ér véget az út. Néha tényleg csak annyin múlik minden, hogy pár hónappal később ismét visszatérsz a témára, és nem tűnsz el teljesen a szemük elől. Nekem sok munkám úgy jött össze, hogy később egyszerűen rákérdeztem: »Még mindig kerestek valakit?«, és éppen jókor voltam jó helyen. A másik fontos dolog, hogy ha megkapod a lehetőséget, próbáld a lehető leghasznosabbá tenni magad. Dolgozz keményen, legyél megbízható, és nyújts többet annál, mint ami szigorúan véve a munkaköri leírásodban szerepel. A turnézás abszolút csapatmunka. Mindenkinek megvan a maga feladata, de végső soron mindannyian azért dolgozunk, hogy létrejöjjön a koncert. Ez néha azt is jelenti, hogy nem ragadsz le a saját feladataidnál, és ott segítesz, ahol éppen szükség van rád. Ebből rengeteget lehet tanulni, és ettől leszel olyan ember, akire mások számíthatnak – ebben a szakmában pedig ez nagyon sokat jelent. Itt minden a kapcsolatokon múlik. Ha az emberek tudják rólad, hogy jól dolgozol, ajánlani fognak, és egy idő után már szinte maguktól érkeznek az új lehetőségek.” Ha már tanácsoknál tartunk, számodra mi az a három dolog, ami elengedhetetlen egy turné túléléséhez? „Az első mindenképpen valamilyen komfortot adó személyes tárgy. Ez lehet egy pulóver, amit mindig viselsz, valami ismerős dolog otthonról, vagy tényleg bármi, amitől egy kicsit jobban érzed magad. Apróságnak tűnik, de rengeteget számít. A második, hogy mindig magammal viszem az összes saját pipereholmimat, főleg, ha másik országba utazom. Az évek során megtanultam, mit érdemes magammal vinni, de még most is szeretem, ha pontosan azok a termékek vannak nálam, amelyeket otthon is használok. Így nem kell azon stresszelnem, hogy egy idegen helyen próbáljam beszerezni őket, ahol minden teljesen más lehet. A harmadik pedig a Kindle-öm. Nagyon szeretek olvasni, és amikor az ember folyamatosan úton van, egyszerűen nem praktikus fizikai könyveket cipelni – főleg repülős utakon, ahol a súly nagyon gyorsan összeadódik. Pár éve vettem egy Kindle-t, és ez az egyik legjobb döntésem volt. Egyetlen kis eszközt viszek magammal, mégis az összes könyvem nálam lehet.”

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Melyik a legjobb vagy legviccesebb turnés emléked eddig? „Az egyik kedvenc élményem akkor történt, amikor a The Winery Dogsszal turnéztam, és a Graspopon léptek fel. Ez volt az egyik első igazán nagy európai fesztiválom, ami önmagában is bakancslistás pillanat volt. Az öltözőink Tom Morello öltözője mellett voltak, aznap este pedig a Guns N’ Roses volt a fő fellépő. Óriási rajongója vagyok a ’80-as évek rock- és metalzenéjének – ezt mindenki tudja, aki ismer –, úgyhogy már eleve próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet. Aztán egyszer csak kijött Slash Tom Morello öltözőjéből, rám nézett, és annyit mondott: »Szia, hogy vagy?« Én pedig próbáltam teljesen hétköznapi módon válaszolni, hogy »Jól, köszi.« Általában nem szoktam különösebben zavarba jönni a híres zenészektől, mert amikor az ember sokat mozog ebben a közegben, főleg fesztiválokon, az egy idő után a természetes környezet részévé válik. De ez tényleg egy annyira szürreális pillanat volt, hogy csak arra tudtam gondolni: »Úristen, ez Slash.« Annyira ikonikus gitáros, hogy még úgy is egészen elképesztő élmény volt élőben látni, hogy közben milyen laza és közvetlen ember. A legviccesebb emlékem pedig még az első Alice Cooper-turnémhoz kapcsolódik. Alice köztudottan nagyon teátrális előadó, és még a szabadnapjain is imád olyan helyekre járni, mint a Spirit Halloween vagy különféle jelmezboltok. Folyton új ötleteken töri a fejét, hogy mivel lehetne feldobni a show-t. Azon a turnén volt egy pont, amikor a konfettiágyú állandóan meghibásodott. Egyik este működött, a másikon nem, Alice pedig – maximalistaként – egyre idegesebb lett emiatt. Egyik nap aztán visszajött egy jelmezboltból néhány teljesen abszurd maszkkal és nagy habszivacs kalapácsokkal, majd azt mondta nekem és a másik produkciós asszisztensnek: »Ha a konfettiágyú nem működik, menjetek ki, és csapjatok rá a kalapáccsal. Ha pedig működik, akkor csalódottan nézzetek rá, és sétáljatok le.« Mi pedig megcsináltuk és végül ez is a show részévé vált. Minden este kimentünk, csak éppen sosem tudtuk előre, hogy működni fog-e a konfettiágyú, vagy tényleg rá kell vernünk a kalapáccsal. Ráadásul azokban a maszkokban szinte semmit sem lehetett látni, amitől az egész még viccesebb lett. Az egyik legjobb dolog az Alice-szel való együttműködésben az volt, hogy állandóan előállt valami új, poénos ötlettel. Mire véget ért a turné, a produkció már teljesen más volt, mint ahogy indult.” ,,Mindig is vonzott a színházias rock, és amit a Ghost csinál, az egészen egyedi szintet képvisel.” Végezetül, merre szeretnél továbbmenni a szakmában, és mi lenne számodra az álomturné? „Az álomturném az lenne, ha a Ghosttal dolgozhatnék. Alice Cooper valószínűleg mindig is az első számú kedvencem marad, és elképesztően szerencsésnek érzem magam, hogy dolgozhattam vele, sőt emberileg is megismerhettem. De mindig is vonzott a színházias rock, és amit a Ghost csinál, az egészen egyedi szintet képvisel. Tobias valami teljesen saját világot teremtett. Persze hallani a hatásokat – Alice Coopert, a Kisst és így tovább –, de amit ők létrehoztak, mégis teljesen önálló karakterrel bír. Imádom a zenekar köré épített mitológiát, a teatralitást, és még a VIP-élményeik is annyira kreatívak, hogy nagyon szívesen dolgoznék velük. Ami a közeljövőt illeti, most fejezzük be ezt a Dream Theater-turnét, amely már majdnem tizennyolc hónapja tart, szóval elég hosszú menet volt. Nemrég költöztem Nashville-be, így jelenleg leginkább próbálok berendezkedni a városban, közben szabadúszóként a Loudwire-nek is írok, és várom, hogy mit hoz a jövő. Hosszabb távon nagyon szeretnék művészmenedzsmenttel foglalkozni. Többen is mondták már azok közül, akikkel dolgoztam, hogy szerintük jól állna nekem ez a szerep, és én is őszintén érdeklődöm iránta. A munkám egyik kedvenc része, hogy annyira jól megismerhetem azokat, akikkel együtt dolgozom, hogy gyakran már azelőtt érzem, mire van szükségük, hogy egyáltalán kimondanák. Van valami nagyon kielégítő abban, amikor ennyire mélyen megérted, hogyan gondolkodik egy előadó. Nem hiszem, hogy örökké úton szeretnék lenni, ezért a művészmenedzsment logikus következő lépésnek tűnik – egy olyan iránynak, amelyben továbbra is közel maradhatok az előadókhoz, miközben valamivel stabilabb életet építhetek.” DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/04. számából.

megtekintés     »     turnéarcok, sydney taylor