JOHN CORABI: New Day

2026. 04. 21. 08:21   »   kritika   »   U2605

kiadó: Frontiers Music   
»   szöveg: György Zoltán

Íme az ember, aki arról híres, hogy énekelt egy Mötley Crüe-lemezen! Na jó, ez így nagyon gonosz volt, de ha megnézed az aktuális turné plakátját, amin a Crüe logója nagyobb, mint a saját neve, akkor már valahol érthető a cinizmus! Pedig Corabi óriási torok, óriási fazon, és még 66 évesen is fiatalokat megszégyenítő energiával tolja a show-kat. Ennek ellenére valahogy sosem lett igazán A ligás sztár, inkább kultikus figura ő, mint igazán híres. Nincs ezzel gond, számtalan ilyen létezik a rock/metal-színtéren, de bármikor meghallom énekelni, mindig az az első gondolatom, hogy micsoda elpazarolt tehetség ő! Számtalan helyen feltűnt az elmúlt közel négy évtizedben: kiadott egy mára referencia értékű lemezt a The Screammel, utána jött az ominózus Mötley Crüe-album, énekelt Eric Singer (Kiss) csapatában, volt egy remek szupergruppja (Union), az elmúlt bő 10 évben pedig kisebb nagyobb kihagyásokkal a The Dead Daisiesben csapatában frontember. De ezen túl is számtalan helyre írt dalokat, vendégeskedett albumokon, szóval folyamatosan aktív volt, de szólóban pár kislemezdal és koncertalbum kivételével még nem hallottuk. Szeretem a pasit, szeretem a hangját, így kíváncsian vártam, mivel fog előrukkolni. Sajnos némiképp csalódás lett, amit kaptam! Valamiért van egy olyan tendencia a régi nagy rocktorkok körében, hogy idős korukra kikötnek a country háza táján. Tudom, teljesen más a megítélése és népszerűsége ennek a stílusnak a tengerentúlon, de akkoris, számomra ez iszonyat biztonsági játék, aprópénzre váltott tehetség. Pedig a lemez jól indul, a címadó New Dayben nagyon jó arányban keveri a country/blues/hard rock elegyet, valahogy úgy, mint anno a Cinderella vagy a Little Ceasar tette. Még a That Memory kicsit funkos világával is ki tudtam volna békülni, viszont innentől kezdődik az a biztonsági játék, amit már említettem. A Faith, Hope and Love egy abszolút átlagos blues-sztenderd, a When I Was Young ugyanez csak countryban, és ettől fogva kb. ugyanezek a témák ismétlődnek. Blues, country, hol gyorsabb hol lassabb, de sajnos semmi kiemelkedő. Nem rossz ez a lemez, egyáltalán nem az, Corabinak még mindig piszok jó hangja van, csak egyszerűen valahogy túl olcsó, túl sablonos, túl megúszós. Mintha lenne egy Ferrarid, de csak max. 110-zel mehetsz vele, így közben csak unottan bámulsz ki az ablakon. Vérzik a szívem a lemezért, nagyon vártam, nagyon akartam szeretni, de sajnos nem megy. Az Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     john corabi