EINAR SOLBERG: Vox Occulta

2026. 04. 24. 13:08   »   kritika   »   U2605

kiadó: InsideOutMusic   
»   szöveg: Valachi Samu

A Musora és a Drumeo Youtube-csatornáinak köszönhetem, hogy nagyjából nyolc hónapja rátaláltam a Leprousre. Bár fiatal korom óta a progresszív metal a kedvenc műfajom, valahogy ők addig teljesen elkerültek. A Take On Me feldolgozásukban számos dolog megragadta a figyelmem: Baard Kolstad dobolásának groove-jai, dinamikája és fizikalitása, az, hogy erre a ritmusalapra milyen mézesen tapad a többi zenész és milyen gyönyörű, kivirágzó textúrákkal töltik ki a szonikus tájképet, és mindezt megkoronázza Einar Solberg hihetetlenül expresszív énekhangja. Ezután mélyebbre ástam magam a zenekar életművében. Ritka és különleges élmény, amikor egy együttesre a „progresszív” jelzőt valódi jelentésében lehet alkalmazni. Bár ők is a progresszív metal címkét kapták a korai lemezek miatt, akárcsak a Tool vagy az Opeth, a Leprous zenéje sokszor jóval túlmutat a hagyományos műfaji kereteken: mélyebb dimenziókat, merészebb zenei gondolkodást és egészen sajátos tudatállapotokat tár fel. Ha egyetlen lemezt kellene ajánlanom tőlük, ami tükrözi ezt a sokszínűséget, akkor a Melodies Of Atonement lenne az. Einar Solberg, a Leprous frontembere 2023-ban indította el párhuzamos szólókarrierjét a 16 című albummal, most pedig itt a második, saját neve alatt kiadott korong. Mivel Solberg a személyes kedvenc művészem, különösen kíváncsian indítottam el a lejátszást, hogy megtapasztaljam, milyen új távlatokat nyit meg ez a páratlan hang egy szólóprojekt világában. A Norwegian Radio Orchestra közreműködésével rögzített Vox Occulta egy sötét, szimfonikus, epikus és experimentális alkotás. Hangzásában hol a progresszív, hol a metalos elemek dominálnak, de egységében egy határozottan szinematikus világ rajzolódik ki. És ha már említésre került az Opeth, a lemez társproducere Solberg mellett David Castillo volt, aki többek között velük is dolgozott korábban… Solberg saját megfogalmazása szerint célja, hogy a progresszív színtéren a filmes hangzás képviselőjeként tartsák számon: „Teljes mértékben magaménak akarom tudni ezt a szerepet. Ez egy rendkívül filmszerű album – pontosan ezt akartam megvalósítani.” A Vox Occulta nyolc dala, közel 55 perces játékidővel, ennek a víziónak a kiteljesítését szolgálja. És ehhez nem fér kétség: lenyűgöző zenei anyagról van szó. Minden szerzemény individuálisan is helyt áll, az összkép mégis teljesen egységes, és az album dinamikus és gördülékeny. A nyitó dal, a Stella Mortua (Haldokló Csillag) baljós vonósok és törzsi dobok egyvelegével vonul hadba, majd Einar lágy hegedűkkel aláfestve eleinte visszafogott énekkel épít feszültséget, és berobban az epikus refrén Solberg falzettjével. Az egész kompozíciót mintha egy még el nem készült, sötét, karcosabb James Bond film nyitányából emelték volna át. A dalszöveg is találó metaforasorokkal válogatja meg a színpalettát a hangfestményhez: „Egy parazita, amely a nyugalom alatt rejtőzik / Egy kölcsönkért hajnal fényével táplálkozik / Csendes elmém repedéseiben tekeredik / És megmérgezi a békét, amiről azt hittem, megtalálom.” A Medulla (Csontvelő) egy Doom soundtrackbe passzoló nyolchúros riffel pendül el, majd egy rendkívül fülbemászó refrénnel hódít. A lemezről talán ezt a számot lehetne a legslágergyanúsabbként gúnyolni. A címadó dal – latinul „rejtett hang” – egy nyolcperces utazás, aminek igazi sztárja a Norwegian Radio Orchestra. Hátborzongató atmoszférával és gyönyörű dallamokkal töltötték meg ezt a változatos, meglepően izgalmas szerkezetű dalt, és itt hallható a lemez drámai csúcspontja grandiózus rézfúvósokkal, gitárriffekkel és Solberg mindig elképesztő énekével. A Liberatio (Felszabadulás) a doomos riffeket most kavargó vonósokkal vegyíti, és a fülbemászó dallamokat erősen progresszív felütéssel fűszerezi, valamint ismét költőien introspektív metaforákkal: „Látom, ahogy a tigrisek futnak éjszaka / Megszabadulok a kötelékektől / Látom, ahogy az árnyak fénybe borulnak / Mélységes vagyok?” A Serenitas (Békesség) az album sóhajpontja, és nekem egy másik csúcspontja. A mély nyugalom, lágy higgadtság, a sebezhetőség, ami Solberg hangjából árad, majd Pierre Danel visszafogott, de elképesztő ízes gitárszólója (egyből Guthrie szólóját juttatta eszembe az utolsó Karnivool-albumról), és végül a hat perce tartó fokozás eléri tetőfokát Solberg szárnyaló falzettjével. WOW! A Vita Fragilis (Törékeny élet) a Stella Mortua és a Vox Occulta után a következő James Bond-os darab, szimfonikus üldözési jelenetből Solberg hörögve vált bombasztikus akció jelenetbe: „Sodródva az éteren keresztül / Halvány ezüstszálon / Tollfényként lebegve / Ahol a gravitáció vérzik”. Bár a szöveg itt is remek, zeneileg személy szerint ez a szám fogott meg legkevésbé. A tizenkét perces Grex (Nyáj) grandiózus finálé, a lemez legjobb gitárszólójával. Szívszaggató volt hallgatni és olvasni a sorokat, ahogy Solberg beletörődik az emberi nyájlétbe. A darab második tételében Hans Zimmer Interstellarját (Csillagok között) is megidézi. Újabb csúcspont. Az Anima Lucis (A fény lelke) epilóg, stáblistás levezetése lágy és lassú, Solberg legmeghatóbb performanszával. Összességében a Vox Occulta egy gondolatébresztő elmélkedés az emberiség legrosszabb ösztöneiről, az élet törékenységéről, ezek tudatosításának és feldolgozásának folyamatáról. Minden közreműködő zenész kiemelkedő zenei minőséggel járult hozzá ehhez a mesterien formált esztétikai összhangzathoz. Einar Solberg egy újabb fantasztikus albummal szilárdította meg pozícióját a progresszív zenei szcénában. Tiszteletreméltó, milyen mélyre ás önmagában, mintha egy kút mélyéről emelné felszínre lelke sötétebb rétegeit. Hiszen a húr is csak akkor peng, ha feszül. DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     einar solberg, leprous