TERROR: Still Suffer

2026. 04. 25. 13:24   »   kritika   »   U2605

kiadó: Flatspot Records   
»   szöveg: Bali Dávid

Közel negyedszázados karrier után jogos kérdés lenne, mit lehet még várni a Terrortól, ugyanakkor a hardcore veteránjai olyan másodvirágzásukat élik, amit kevés más produkció mondhat el magáról. A 2022-es Pain Into Powerrel a Terror fennállásának egyik legjobb lemezét készítette el, és a producerként, valamint társdalszerzőként jelen lévő gitáros, Todd Jones (aki korábban maga is tag volt, emellett a Carry Onnal és a Nailsszel is maradandót alkotott) ismét veszélyessé tette Scott Vogel zenekarát. Értékítélet nélkül állítom, de erre nagy szükség volt: a The Damned, The Shamed és a 2015-ös The 25th Hour közötti időszakban a Terror ugyan megőrizte pozícióját, de üzenetében és zeneiségében beállt egy kiszámítható színvonalra. Én is azok közé tartozom, akik a korai időszakra, különösen a 2003-as Lowest of the Low-ra, valamint a 2004-es One with the Underdogsra esküsznek, de a csapatot a Pure Noise-os szerződés a lehető legjobbkor rázta fel az állóvízből – abból az állapotból, ahol a negyven feletti zenészek csupán bölcsességeket próbáltak átadni közönségüknek. Szerencsére a Pain Into Power épp ellenkező képet festett: egy éhes, tettre kész, korát tekintve veterán, de szívében lángoló tettvággyal alkotó legendát mutatott, amely még mindig elképesztően dühös és kiábrándult, és ugyanazokon a nehézségeken megy keresztül, mint a hallgatói. A Still Suffer pont ott veszi fel a fonalat, ahol az előző korong letette, így joggal beszélhetünk egy új korszak stabilizálásáról, miközben a lemez egyáltalán nem önismétlő. Az alig félórás dühbomba egyik legmeghatározóbb karakterjegye a kényelmetlen hirtelenség: ezek a dalok gőzhengerként mennek át az emberen, nincsenek felesleges ismétlések vagy teátrális csordavokálok, mert a Terror pont annyit mond, és pont úgy, hogy az célba érjen. A Still Suffer megőrizte a veszélyes kisugárzást, miközben Nick Jett (ex-Carry On) dobos ritmikai sokszínűsége tökéletesen működik a hol feszesen lefelé pengetett riffekkel, hol a kipengetett kvintekkel, amelyek akaratlanul is múltidézésre hívnak. Jordan Posner (No Warning) és Martin Stewart (God’s Hate) gitárosok maradéktalanul aktualizálták a Terror megszólalását: az előző korszak néhol Hatebreedet és Earth Crisist idéző középtempóinak helyét átvették a feszes, crossoveres megoldások, a No Warningnál megismert fenyegető dallamívek és a hangsúlyos kipontozások – utóbbiakkal a Trapped Under Ice tíz éve egy teljesen új nemzedéket hozott be a színtérre. A lemezen megannyi vendég is szerepel – köztük Chuck Ragan a Hot Water Musicból vagy Jay Peta a Mindforce-ból –, de egyértelmű, hogy a bevont szereplőknek és a tagoknak egyaránt őszinte szerelemprojekt volt ez az anyag. Nemcsak egy élő legendát mutat a legjobb formájában, hanem egy megújulni képes szövegíró-frontembert is: Vogel letisztult, kifejező sorai megannyi kötelező koncertkedvencet adnak a rajongóknak. Nem is beszélve arról, hogy a Terror újkori hangzásában a direkt, agresszív dalszerzésen felül – ami továbbra is nagyban támaszkodik a NYHC hagyatékára – mennyire üdítő olyan hiphop-betéteket hallani, amilyeneket legutóbb a Cold Worldnél tapasztalhattunk ilyen hatásosan. Egy szó mint száz, a Terror továbbra is ereje teljében van, a Still Suffer pedig méltó folytatása lett a Pain Into Powernek, igazolva, hogy Vogelék új fejezetet nyitottak. Tényleg rég volt ennyire jó a zenekar. Az idei év egyik legfontosabb független hardcore-megjelenését némiképp meglepő módon egy veterán produkciótól kaptuk meg, feladva a leckét a trónkövetelőknek. DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     terror