BORG: The Boo Pt. 1 & 2

2026. 04. 26. 10:14   »   kritika   »   U2605

kiadó: szerzői kiadás   
»   szöveg: György Zoltán

Megjelent a The Boo második része, és mivel az elsőről nem írtunk, plusz egyébként is ez egy érem két oldala, kvázi egy duplaalbum, így kezeljük egyben a két megjelenést. Önmagukat így definiálják: „Kétfejű drone-doom-noise szörnyeteg Budapestről, űrbe lőtt metal – ez a Borg”. És valóban, ennél jobban nem is lehetne leírni Terjék Diána (dob) és Fogl Márton (gitár, szintetizátor) duójának zenéjét. Ráadásul a Boo nem csak egy album, ez egy művészeti projekt. Elnézve posztjaikat, koncertjeik inkább performance-ok és ahogy a sajtóanyagban olvasom, készül a sztorihoz egy képregény is Diana rajzaival. Hogy miért így két részletben jött ki az album nem tudom, de valójában van benne ráció. Mint egy jó sorozatban, ahol a cliffhanger után várod a következő részt, itt is van az első rész után egy hirtelen jött üresség, várod a folytatást. A Pt. 1 négy dala felvezeti a cselekményt, és ez még egy rockosabb, gitárközpontúbb világ. Ugyanúgy belehallani itt még a korai Pink Floyd pszichedeliáját mint mondjuk Fugazi noize/posztpunk keverékét, de egész nyakon öntve egy jó adag savval, ami lemar róla minden mázat, és végül tényleg csak az a „drone-doom-noise szörnyeteg” marad, amit a zenekar aposztrofált. A Pt. 2-ra két hónapot kellett várnunk, és a folyatás már egy még sötétebb, zajosabb, industrialosabb világba visz. Nagyobb az elektronika szerepe, de az út, a hangulat ugyanaz, ami végül egy 19 perces tételben, a Rókában csúcsosodik ki. Ez szinte már nem is dal, hanem egy zenemű, egy sötét experimentális utazás, ahol a célba érés sem hoz megnyugvást. Láttad a Hetediket? Na, ez pont olyan csak zenében! Próbálok zeneileg valami fogódzót találni, hátha ezt olvasva ismerkedsz majd a bandával. Talán, mint a Nine Inch Nails a legsötétebb pillanataiban, vagy mondjuk, ha a Sunn O))) zenéje egy zsigeri horror, akkor a Borgé egy dark sci-fi. Nehéz visszaadni, hangulatok vannak és nem stílusok, ők is, mint a Star Trek borgjai, asszimilálják a zenéjükbe, ami hasznos a kollektívának. Viszont lehet pont ezért – bár abszolút önazonosak és teljes mértékben megmaradnak az általuk mixelt stílusok határain belül –, mégis van a dalaikban annyi jól értelemben vett popularitás, hogy azok nem fulladnak káoszba vagy unalomba. Jó érzékkel váltogatják a tempót lemezen, de akár dalon belül is, és mindig van egy motívum, egy fogódzó, amitől emlékezetesek maradnak a dalok, a közvetített hangulaton túl is. Pont a napokban ecseteltem a Long Distance Calling-album kapcsán, hogy az instrumentális zenében az a jó, hogy bármikor bármilyen sztorit beleképzelhetsz. Amiben tegnap még egy temetési menetet láttam, ott ma egy a Zónában kóborló stalkert képzeltem el. Holnap lehet megint más lesz, pont ezért is várom annyira Diana képregényét is, kíváncsi vagyok mi az ő megfejtésük az album sztorijáról. Ennek a zenének a befogadásához valóban hangulat, odafigyelés és nyitott fül kell, de ha mindez összejön akkor egy nagyon izgalmas kalandra tud elvinni! DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     borg