METAL CHURCH: Dead To Rights

2026. 04. 30. 05:43   »   kritika   »   U2605

kiadó: Rat Pak Records   
»   szöveg: Schmidt Péter

Meglehetős gyorsasággal zajlottak az események a közelmúltban a seattle-i alapítású power metal alapbanda, a Metal Church háza tájékán. Még tavaly nyáron kijött tőlük egy ötlemezes remaster-gyűjtemény az 1999-2013 közti időszak feljavított hangzású anyagaival (erről írtam is nemrégiben), majd késő ősszel érkezett a hír, hogy a következő nagylemeznek, meg úgy egyáltalán a jövőnek egy teljesen megújult felállással vág neki a gitáros/főnök Kurdt Vanderhoof. A személyi változások hátterét és mikéntjét illetően egymásnak meglehetősen ellentmondó információk és nyilatkozatok keringenek – esélyesen a teljes igazságot sosem fogjuk megtudni, az mindenesetre jól látszik, hogy elég problémás és feszkós időszak van minden érintett mögött. Ami perpill a lényeg, hogy az előző csapatból Kurdt mindössze gitáros partnerét, Rick Van Zandtot tartotta maga mellett, az énekesi posztra a Vicious Rumorst is megjárt Brian Allen került, a dobos a sokat látott Ken Mary lett, míg az új bőgős egy bizonyos David Ellefson Jr. – őt aztán végképp nem kell bemutatni senkinek. Fontos fejlemény még, hogy a már velük készült Dead To Rights stúdiós munkálatainál Chris „Zeuss” Harris segédkezett, minek következtében a kívánt mértékű dögösséggel és erővel szólalnak meg a friss nóták. Nagy vonalakban egyébként a 2023-as előző korong agresszívebb, harapósabb világát viszi most tovább Vanderhoof mester és aktuális társasága – annyi azonban változott, hogy a végeredmény mind a produkció, mind Brian Allen ráspolyos vokalizálása tekintetében mégis átgondoltabb és kontrolláltabb benyomást kelt. Ken Mary dobolása a tőle megszokott prémium szintet hozza – megjegyzem, nekem Stet Howland játékával sem volt bajom, sőt. (Inkább elődje, Jeff Plate kalapálása tűnt nekem anno kissé sótlannak, főleg az egyszeri és pótolhatatlan Kirk Arrington után.) Kétségbevonhatatlan erényei ellenére a friss eresztést pont egy jellegtelenebb, szinte thrashesen kalapálós tétel indítja a Brainwash Game képében, ennek inkább a cseppet belassulós középrésze tetszik. A F.A.F.O. már jobban bejön, ezt összességében karakteresebbnek érzem, és Brian ripperesen hasító hangja is szakít benne rendesen. Az egyik legtutibb nóta azonban a hármas sorszámú címadó, ami egy középtempósabb téma nyakszaggató riffeléssel – na, én a Metal Churchnek ezt az oldalát komálom igazán! Ugyancsak az erősebb momentumok közé tartozik a Deep Cover Shakedown a maga elsőrangú refrénjével, és a szaggatós Wasted Time, amiben valahol egy kis klasszikus Accept-íz is meglapul. Refrén tekintetében a No Memory kicsit a Ronny Munroe-érára kacsint vissza, és a Heaven Knows (Slip Away) szintén kellemesen ízes tétel. Vannak aztán még különféle bónuszok is a mindenféle kiadások és formátumok mellé – ez a gyakorlat leginkább csak arra jó, hogy az ember jól felidegelje magát. Mindent összevetve jól sikerült a Dead To Rights, még ha hivatkozási alap nyilvánvaló módon nem is lesz belőle – ahhoz nagyon messzire nyúlik a korai klasszikus anyagok árnyéka. Mindenesetre annak nagyon örülnék, ha legközelebb egy olyasféle nagyobb lélegzetű, érzelmekkel teli, epikus-grandiózus szerzeménnyel is előállnának majd, mint amilyenek a hőskorban a Watch The Children Pray vagy az Anthem To The Estranged voltak. __ (További véleményeket olvashatsz az albumról az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     metal church