CRIMSON GLORY: Chasing The Hydra

2026. 04. 30. 06:10   »   kritika   »   U2605

kiadó: BraveWords Records   
»   szöveg: Uzseka Norbert

A floridai Crimson Glory első két albuma (Crimson Glory 1986, Transcendence 1988) ott van a heavy metal legzseniálisabb anyagai között, bár ezt nem tudják elegen. A kettes anyag és Cselőtei László arról írt lemezkritikája (az első Metal Hammer Hungarica magazinban) sorsfordító volt számomra, viszonylag új metalosként kapott el, és még a lelkembe is beleírta magát. Utóbb a csapat megpróbált igazodni az aktuális(an lecsengő) divathoz, aminek feloszlás lett az eredménye, később az egyedi hangú énekes, Midnight elhunyt, ill. készült már nélküle is egy elég oké lemez (Astronomica 1999), ám aztán ismét eltűnt a csapat. Most egy Travis Wills nevű énekessel tértek vissza, aki a lehetetlen határait feszegetve idézi meg Midnightot, noha egyrészt Éjfél pont annyira pótolhatatlan és különleges karakter volt, mint Warrel Dane (Nevermore/Sanctuary), másrészt pedig tud ő máshogy is énekelni. Pl. a nyitó Redden the Sunban kissé Conception-emlékeket idéz, de legalábbis „európai” hangulata van, míg a címadó egy pontján szinte King Diamondba csap át (de ugyanitt a Divine Regale nevű obskúrus metalcsapat emléke is felsejlik). Ám egy dolog, hogy tud olyan magasan sikítani és olyan misztikus-félelmetes dallamokat hozni, mint Midnight, az ő belső, lángoló zsenialitása-őrülete hiányzik Travisből. Ahogy az egész albumból is. Miként Jon Drenning gitáros is, aki a fő dalszerző volt. Az eredeti gárdából Jeff Lords basszer, Dana Burnell dobos és Ben Jackson gitáros mindent megtesz, hogy megidézzék az eredeti, semmivel sem összekeverhető Crimson Glory-hangulatot, és ez sikerül is. Nem sikerült viszont olyan mágikus dallamokat, olyan, a maguk idején újító témákat írniuk, amik miatt az első két album máig a Szent Grálnak számít a misztikus és fantasy elemekkel operáló heavy/power/progresszív metalban. A címadó amúgy a legdurvább önfeldolgozással nyit, amit az utóbbi években hallottam, de másutt is újrahasznosítanak korábbi témákat. Ez érthető, sőt, az ilyesmit hívják saját stílusnak, és nyilván sok régi rajongónak jól esik majd ezek miatt a Hydra. De én a morgósabb ódon fanok közé tartozom, és a lemez fő pozitívumának inkább azt látom, hogy 2026-ban hoz olyan zenét, amilyet nem nagyon találni másutt. Igaz, ez a fajta zene mindig is kevesek kedvence volt. Ez is a Sabbath/Maiden/Priest szentháromságból nőtt ki (s a Led Zep és a Pink Floyd is hatott rájuk), és a részint kortárs, korai Queensryche és Fates Warning is hasonló volt – mégis, olyan átható, a hallgatót könyv- vagy filmszerűen magába rántó hangulata volt a két első CG-anyagnak, s ezt olyan varázsos dalokba szőtték, ami máig megborzongat. Nem állítom, hogy léteznek felsőbb hatalmak, hogy több van, mint amit az ember az érzékszerveivel fel tud fogni, mert nincs ezekre kézzel fogható bizonyítékom. De a Transcendence mégis azt sugallja, hogy attól még van ez mind. Ehhez képest nyilván nem lehet egy közel 40 évvel későbbi album annyira jó. Bajom van a hangzással (pl. Wills hangja eltűnik, amikor mélyebb regiszterekben énekel), a progresszívebb, komplexebb részeket x hallgatás után is erőltetettnek érzem, nincs úgy funkciójuk, ahogy a klasszikus albumokon. Mark Borgmeyer új gitáros sem tol olyan szólót, ami fogható a múlthoz. A borító méltatlan az örökségükhöz. Talán egyedül a Beyond the Unknown nótára mondanám, hogy felfért volna az első albumra, de még abban is találok részeket, amik egyszerűen nem stimmelnek, nem elég jók. Viszont ez mind csak akkor érvényes, ha a CG múltját nézem. Ha a heavy metal jelenét, amelyben a lakossági metal arat, százszor klisésebb zenék, amikbe alanyi jogon sem szorult semmi egyediség, hiszen mások által megálmodott, hajdan úttörő és zseniális, ám a sok újrajátszásban kliséssé silányult témákat próbálnak újként eladni… Ehhez képest a Chasing the Hydra hatalmas album. De mondhatom így: ha valaha is berántott egy fantasy vagy misztikus horror történet, legyen bár Conan, Poe, Dragonlance, akármi, amiben az író-szerző képzelete szabadon szárnyalt, nem szólva az ősi mítoszokról és legendákról, szóval ha ezeket szereted, akkor könnyen lehet, hogy itt megtalálod a zenei megfelelőjüket. De még jobb, ha utánaásol az első két Glory-albumnak… × × „Nem tudom, lesz-e fogadókészség 2026-ban erre az albumra, de őszintén szólva, nem is érdekel. A Crimson Glory olyan remek témákkal tele­pakolt, ötletdús, változatos és eszméletlenül fogós dalokkal jelentkezett, amelyek messze túlmutatnak a várakozásaimon. Abszolút múltidéző feeling, de közben izgalmas és érdekes is ez a zene, amely az amerikai prog-power legszebb pillanatait és legjobb zenekarait is átrepíti a jelenbe. Egy ilyen albumra érdemes volt 27 évet várni.” – Gyuricza Ferenc / 9 pont __ (További véleményeket olvashatsz az albumról a májusi számunkban és az Underworld Klub felületén.)

megtekintés     »     crimson glory