ACID REIGN: Daze of the Week

2026. 05. 04. 07:33   »   kritika   »   U2605

kiadó: Back on Black   
»   szöveg: Kánya Ferenc

Amikor annak idején írtam az Acid Reign The Age of Entitlement albumáról, azt éreztem, Howard Smith úgy indította újra a bandát, hogy előre mennek, de a múltat sem felejtik el. A The Age egyszerre volt különutas brit thrash és punk, groove‑os és dallamos, súlyos és szemtelen, az Obnoxious folytatása és valami új. Volt benne humor, fricska, egy kis anthraxes könnyedség, és volt benne valami nagyon emberi: az a fajta „nem vesszük vérkomolyan, de azért odatesszük” attitűd, ami miatt szerethető volt. Én legalábbis nagyon szerettem. Aztán a zenekar megint szétesett, a bőgős Pete Dee kivételével mindenki távozott, Howard pedig eljutott odáig, hogy tényleg vége. De jött a dac, és jött a re-reboot két új muzsikussal. A Daze of the Week ennek a makacs újraindulásnak a lenyomata. A borító tökéletesen fogja meg ezt a váltást: ugyanaz a figura, mint a The Age borítóján, de az arcára nőtt bohócmaszkot letépte, eldobta, és csak egy fájdalommal teli, feszült, kényszeredett vigyor maradt a helyén. Vizuális geg, ugyanakkor üzenet is: a humor, a fricska, a könnyedség most a földre került, a helyén düh, feszültség és sokkal több súly van – a zenében is ez történik. Ez az anyag valahol visszakanyarodás a bemutatkozó The Fear thrashesebb, súlyosabb témáihoz, ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy valami új, ami a The Age folytatása. Ehhez Howard és Pete a kapocs, az „új világhoz” pedig Matt Smith gitáros és Johnny Grimley dobos. Tempókban és feszességben nagyon erős ez az album – gyorsabb, agresszívebb és fókuszáltabb, mint bármi, amit valaha csináltak. Az új gitárossal jött egy kis death metalos játékstílus is – amellett, hogy kiváló szólókat hoz –, a friss dobjáték pedig teljesen új alapot ad a zenének. A háttérben ott van az a fajta ritmikai játékosság is, amitől a The Age működött: ez az ellenpont, ami nélkül a Daze elkomorodna, elveszítené az Acid Reign‑esszenciát. Vannak olyan nóták – például a No Truth, a Conniption King vagy az Old Young Man –, amelyek akár a The Age-en is kijöhettek volna, de a technikásabb, modernebb, feszesebb gitárjáték jól áll ezeknek is. A címadó és a Sorrowsworn roham–menet–roham groove‑jai sem meglepőek az Acid Reigntől, szemben a nyitó The Who of You, az Alonely és a Fantastic Passion tételeivel, amelyek a tempós, szigorú thrash oldalt hozzák. Utóbbiban egy szólóval Charles Griffiths, a Haken idén kilépett gitárosa szerepel. Ami derült égből jött, az a Blind Lies erős, de jól beépített brit death metalos hatása, valamint a Centre of Everything komor, a Tool Schism-jével rokon, elhajló harmóniái és kontrollálatlan fordulatai – ilyen nótákat az Acid Reigntől eddig nem hallottunk. A produkciót ezúttal Jayce Lewis – aki a The Age felvételeit készítette – egyedül vitte. Nagyon érzi, hogyan kell megszólaltatni ezt a zenét, de hallatszik az is, hogy Jens Bogren nem volt a stábban: a Daze kevésbé „nemzetközi”, viszont sokkal közvetlenebbül, élősebben szól. Abszolút nem érzek nosztalgiát. Ez egy új korszak első igazán erős, dühös és határozott állítása. Remélem, van még mondanivaló. DIGITÁLIS PRINTAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     acid reign