HARDLINE / SEVI – Bp., Analog Music Hall

2026. 05. 04. 13:16   »   beszámoló   »   U2606

szöveg: Schmidt Péter   
»   fotó: Hardline

Május első szombatján immáron harmadszor járt Budapesten az AOR/melodic rock körökben kultikus tiszteletnek örvendő Hardline – az énekes Johnny Gioeli pedig csak idén már másodszor, lévén hogy pár héttel korábban Axel Rudi Pell zenekarának élén is tiszteletét tette a fővárosban. A mostani látogatás apropójául elméletben a friss Shout album promotálása szolgált, a gyakorlat azonban némileg mást mutatott – erről egy kicsit később bővebben is szó lesz. A fő attrakció előtt bemelegítés gyanánt a bolgár SEVI kb. háromnegyed órányi muzsikálását nézhették-hallgathatták végig az időben érkezők – ahogy a körülöttem zajló beszélgetésekből leszűrhettem, produkciójukkal nem csak rám gyakoroltak meglehetősen vegyes benyomást. A zenekar élén álló Svetlana Bliznakova énekesnő (ő maga Sevi) hangja például kifejezetten tetszett, egyszerre nőies és mégis erőteljes orgánummal bír, ráadásul a színpadon sincs elveszve – egyértelműen ő a brigád motorja és szíve-lelke. A csapat másik erős pontjának a dobos arc bizonyult, aki amolyan langaléta délszláv Tommy Lee-ként látványos, széles mozdulatokkal, teljes erőből csépelte a cájgot, és így húzta-vitte magával a produkciót. Kettőjük mellett a húros szekciós sajnos már minden tekintetben jóval átlagosabb formát mutatott – igaz, beugrós gitárossal jöttek, akinek ez volt az első bulija a többiekkel, így az introvertáltabb kiállás végső soron érthető volt, nyilván dolgozott a drukk. Viszont legalább különösebb bakik nélkül lehozta a műsort, és végső soron úgyis ez a lényeg. Ellenben ami náluk engem igazából zavart, az két dolog: egyrészt, hogy a hangzásuk markáns részét képező billentyűs témák gépről szóltak (erősen szokásba jött ez mostanában, és nekem nagyon nem tetszik), a másik pedig az a tény, hogy maguk a dalaik mutattak elég hullámzó minőséget, és egyben némi irányvesztettséget is. Egyszer amolyan szimfometalos vonal érződött ki a zenéből, másszor inkább poposabb vagy éppen modern metalosabb irányt vett a dolog, de a mindezt rendszerbe szervező kohéziót én nem nagyon éreztem ki a produkcióból. Svetlana hangja és teljesítménye miatt mindazonáltal nem bánom, hogy láttam-hallottam a műsorukat, ő maga kétségtelenül felfelé lóg ki a meglehetősen zsúfolt énekesnős mezőny átlagából. Értem én, hogy a HARDLINE 1992-es Double Eclipse debütje a melodikus vonal egyik alapklasszikusa, de hogy szűk három és fél évtizeddel a megjelenése után is még ennek dalai tegyék ki a koncertek játékidejének felét, azért egy kicsit túlzásnak érzem. Merthogy – hasonlóan a brigád korábbi jelenéseihez – most is ez volt a helyzet, jelesül az elhangzott 13 nótából nyolc(!!) innen származott. Félreértés ne essék, a Life’s A Bitch, a Rhythm From A Car, Takin’ Me Down és persze a Hot Cherie szerintem is kitűnő számok. De hát azóta az újjal együtt hét további lemezük jelent már meg, amikről azért csak volna mit játszani még… Ehhez képest az aktuális korongot letudták rögtön az elején a címadóval és a Rise Uppal, illetve kicsit később a – kiválóan sikerült – Scorpions-feldolgozással (When You Came Into My Life), illetve a múltat illetően volt még két dal a 2012-es Danger Zone-ról (címadó és Fever Dreams), és ennyi. Ezeken kívül már csak az imént említett nyolc nóta fért be a debütről, öt album szerzeményei ellenben egy az egyben kimaradtak a szórásból. Én mindenképpen örültem volna, ha erősebben fókuszálnak a jól sikerült Shout anyagára is (megérdemelte volna), illetve kicsit arányosabban mazsoláznak a korábbi repertoárjukból. Igen, úgy is, hogy valóban a Double Eclipse a valaha volt legsikeresebb (és talán legjobb) lemezük. Ezek után, a panasznapot berekesztve, jöjjenek a további benyomások. Ha csak egyszer is láttad a Hardline, netán Axel Rudi Pell zenekara élén Johnny Gioelit, tudhatod, hogy a faszi a maga lelőhetetlen Duracell-nyuszi habitusával és hiperaktív színpadi jelenlétével gyakorlatilag egy szál pislákoló villanykörte alatt is képes bárhol, bármilyen körülmények között óriási hangulatot teremteni. Most sem volt ez másképp, pedig mögöttük csak a Shout kivetített frontborítója, felettük meg az Analog diszkrét lámpaparkja jelentette a vizuális körítést, semmi egyéb látványbeli extrasággal nem volt megturbózva a produkció. Cserébe viszont tök jól szóltak (az Analogban szerencsére ezzel alapból ritkán van gond), és egész egyszerűen Gioeli életteli mediterrán karaktere és poénjai, meg a szintén szemlátomást jókedvű zenekar el is vitték a hátukon a mutatványt. Nem beszélve persze a maga vonalán prémium kategóriás dalokról, meg a remek hangszeres játékról és vokális teljesítményekről (itt jegyezném meg rögtön, hogy utóbbihoz a billentyűs/producer Alessandro DelVecchio szintén alaposan hozzátette a magáét). Gioeli a rengeteg rohangászás, pózolás és viccelődés mellett is baromi jókat énekelt – engem konkrétan a Scorpions-feldolgozással ütött ki nagyon –, és a 2023-ban leigazolt Luca Princiotta gitározására sem lehetett nem odafigyelni. De az egész brigád nagyon jól muzsikált, és tényleg ordított róluk, hogy roppantul élvezik ezt az egészet, meg egymás társaságát. A billentyűszóló volt kb. az egyetlen momentum, ahol üresjáratot éreztem, de valahol el tudom fogadni, hogy kellett pár percnyi szusszanás a többieknek a vehemens előadás közepette. Érzésre úgy szűk másfél órát töltött a zenekar a színpadon, ami annyira nagyon azért nem sok, de az tény, hogy ezt viszont tényleg maximális erőbedobással dolgozták végig. Alapvetően ez egy jó hangulatú, a publikumot pozitív energiákkal feltölteni képes koncert volt – ilyennel jöhetnek legközelebb is, pláne akkor, ha a setlistet is egy kicsit bevállalósabbra bátorkodnak majd venni. Az Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     hardline, sevi, analog music hall