SIX FEET UNDER: Next to Die

Az egykori Cannibal Corpse frontember, Chris Barnes bandája, a Six Feet Under mindig külön utat járt a death metalon belül. Nem groove-os vagy groove‑orientált death metal – az inkább az Obituary, a Jungle Rot, a Bolt Thrower vagy a Grave. Ez tudatosan összerakott groove metal–death metal kombó, ahol a két műfaj nem egymás mellett fut, hanem összeolvad: a menetelős, súlyra építő groove metal és a klasszikus death metal egyszerre mozgatja a zenét. Van köze az Obituaryhoz: a Six Feet Under legkorábbi felállásának Allen West is tagja volt, a nóták nagy részét ő hozta az első két albumra. Ikonikus anyag mindkettő, a második, a Warpath már teljesen jól körvonalazta az elképzelést: középtempós death metal lehangolt, húzós, ritmuscentrikus gitárjátékkal. A Six Feet Under volt az egyik legkorábbi amerikai banda, amely ezt a stílust következetesen vitte és széles közönséghez juttatta – annak ellenére, hogy Chris Barnes rendkívül megosztó figurája a death metal színtérnek. Az első két album után – különösen a Steve Swanson nevével fémjelzett érában – a Six Feet Under lemezeinek minősége erősen ingadozott. A legtöbb kritikai támadás azonban nem is a dalokra, hanem Barnes hangjára és teljesítményére irányult. Nehezen kezelhető személyisége és a nyilvános megnyilvánulásai ezen felül csak rontották a saját és a bandája reputációját. De akárhogy is, régi és meghatározó figurája a szcénának, a csapat felállása pedig lassan tíz éve stabil a Swansont váltó Ray Suhy–Jack Owen párossal. A banda tizenkilencedik albuma, a Next to Die nem meglepetés, pontosan azt hozza, amit a Six Feet Undertől kaphatunk: egyszerű, súlyos, középtempós groove-death. A hangzás ezúttal nem az a jellegzetes, fénytelen, mélyközépre kevert sound – amivel sosem tudtam megbarátkozni –, ahogy a 2024‑es Killing for Revenge is szólt. A dalok szerkezete egyenes, a riffek legtöbbször inkább hatékonyak, mint hatásosak. A lemez nemigen lép ki abból a komfortzónából, amit a zenekar évtizedekkel ezelőtt kijelölt – esetleg Suhy játéka feszeget határokat. Jazzes‑fúziós stílusa inkább a rövid szólókban mutatkozik meg, de amikor megszólal, azonnal életet visz a zenébe. Ezek a szólók adják a lemez legjobb pillanatait, és néha kifejezetten hiányérzetet hagynak maguk után – jó lenne, ha több ilyen fókuszpont lenne. A lemez erőssége a stabilitás: a Six Feet Under pontosan tudja, mit akar játszani, és azt következetesen hozza. A groove‑ok működnek? Igen. A tempók súlyosak? Azok. Biztos élőben is ütnek majd. Viszont a gyengeség is ugyanebben rejlik: kevés a váratlan pillanat és a karakteres dal. Pozitív viszont, hogy a Next to Die vokálja Barnes késői korszakának egyik vállalhatóbb – ám továbbra is erősen korlátos – teljesítménye. Nem jó, de nem is tragikus, inkább csak egysíkú, funkcionális vokális jelenlét, kevés dinamika‑ vagy karakterváltással. Ami a lemez gerincét adja, az a Mutilated Corpse in the Woods, az Unmistakable Smell of Death, a Naked and Dismembered és a címadó – ezek a késői korszak iskolapéldái: összeáll bennük a formula, minden a helyén van, nem újítanak, csak teszik a dolgukat. Számomra dalok tekintetében az utolsó igazán elfogadható Six Feet‑élmény az Undead volt, hangzást tekintve pedig a Torment. A Next to Die ezeket nem tudja felülírni, viszont vokálban jobban teljesít, és abban a keretben, amit a zenekar képvisel, ez egy őszinte, vállaltan egyszerű groove-death metal lemez. __ Interjú a májusi számunkban!

megtekintés     »     six feet under