2026. 05. 09. 07:55 » kritika » U2605
8 / 10
kiadó: Svart Records
»
szöveg: Kánya Ferenc
A Twin Serpent az a fajta zenekar, amelyről elsőre nem tudod eldönteni, hogy vicc vagy művészet. Poénnak tűnik, aztán két perc múlva rájössz, hogy több zeneiség van benne, mint a fél norvég undergroundban. Jó, ez így elég sarkos, de a lényeg: a norvég négyes második nagylemeze egyszerre mulatságos és szórakoztató, miközben olyan hangszeres tudást tesz le, amitől a „vicczenekar” címke percek alatt szűknek bizonyul. Ez a zene arra emlékeztet, hogy a műfaj nem attól él, hogy újra és újra ugyanazt a riffet és groove‑ot halljuk, hanem attól, hogy mindig van, aki bevállalja azt is, hogy akár hülyének nézik, miközben valami eredetit csinál. A lemez, a zene egy furcsa, de szerethető elegy. Alapvetően rock, de a hangszerelésben bátran nyúlnak a műfajban szokatlan hangszerekhez: a bendzsó, a mandolin, a fiddle, a dreadnought gitár és a herfli nem vendégek, hanem ugyanolyan szerves részei a zenének, mint a torzított gitár, a basszus vagy a dob. Az egésznek van egy groteszk, mégis őszinte bája. A bluegrass mögött olyan zenék inspirációit hallom, mint a The Taxpayers, a The Hellacopters, a The Hives, a Turbonegro, a 16 Horsepower, a Graveyard vagy a Zodiac – meglepően változatos anyag ez. A dalok szerkezete egyszerű, de nagyon tudatos, és pont ettől működik ez a blackgrassnek nevezett dolog. A promóban szerepel egy mondat, amely úgy végződik, hogy „egy kicsit black metal”. Nos, a black metal itt inkább logika: a lüktetésben, a minimalista szerkezetekben, a hipnotikus, repetitív jellegben van jelen. Metalos struktúrák nincsenek, ez a zene semmilyen értelemben nem metal. A nóták bluesos‑rockos‑punkos alapokra épülnek, a hangszerelés tele van ötlettel, és az egészből süt, hogy a négyes pontosan tudja, mit csinál. Vagy mégis egy blöff, egy mém, egy hatalmas poén lenne az egész? Tulajdonképpen mindegy. A végeredmény számít, ami nem egy nagybetűs műfajmegváltás, de határozottan van helye a térképen. Friss, pimasz, izgalmas, zeneileg erős, és pont annyira veszi komolyan magát, amennyire komolyan vehető. Hallgasd meg! TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/05. számából.
megtekintés » twin serpent
Moorcock–Blondel–Recht–Poli:
ELRIC – 1. A rubin tónus
Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám anno, mikor először olvastam Elric kalandjait, legalábbis azt a kettőt, ami nálunk megjelent (Melibonéi Elric – 1993, Az igazgyöngy erődje – 1996). Michael Moorcock nagyon jól ír (nagy kedvencem még tőle a Harcikutya), a már-már ponyva...
kritika
LEX LEGION:
Lex Legion
„Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa.” Így szól a mondás, ami elsőnek eszembe jutott King Diamond zenekarának az egykori komplett hangszeres szekcióját felvonultató Lex Legion debütáló albumának vég...
kritika
SAINT AGNES:
Your God Fearing Days Are About To Begin
Poppy zenei pálfordulása és hirtelen jött népszerűsége metalos körökben sokakat meglepett, de el kell fogadnunk, hogy felnőtt ismét egy korosztály, akik igénylik a durvább zenéket, de nem valószínű, hogy azt 60-70 éves szőrös vénemberek lemezein fogják először keresni. Igeni...
kritika
ERIK GRÖNWALL:
Bad Bones
Erik szimpatikus srác, a története pedig mesébe illő! A Swedish Idolból szinte egyenes út vezetett a hard rock színtér egyik legjobb, szintén svéd csapatába a H.E.A.T.-be, de az igazi nagy durranása az volt, amikor életet lehelt az akkor már sok-sok éve nyűglődő Skid Row-ba, és e...
kritika