CROWHILL TALES: Where’s the Point of No Return

2025. 11. 22. 16:08   »   kritika   »   U2511

kiadó: szerzői kiadás   
»   szöveg: Kánya Ferenc

Bár hazai csapat, a Crowhill Tales csak szűk körben ismert nálunk, valószínűleg azért, mert underground rétegzenét alkotnak, és nem túl aktívak koncertfronton. A banda 2005-ben alakult Kisvárdán. Zenei világukat kezdetben a dallamos death, doom és heavy metal elemek határozták meg. A korai időkben magyar nyelvű szövegekkel dolgoztak, majd a francia származású Gerome Grandpere csatlakozásával tértek át az angol nyelvre, hogy szélesebb közönséget érjenek el. Korai hangzóik 2009-ben (demó), majd 2013-ban (Before Birth EP) jelentek meg; ezekben thrash, death, doom és gothic elemek keveredtek, gyakran egyetlen dalon belül is. A rajongók közül sokan úgy vélik, hogy a Crowhill Tales legszínesebb időszaka a Gerome-mal eltöltött évekhez köthető. 2018-ban jelent meg az első nagylemez, az If I Were a Crow. Ezen – ahogyan a két évvel korábbi Shattered Harmony kislemezen is – már Zákány Alex vette át a frontemberi szerepet, és ezzel együtt a banda finoman irányt váltott: az atmoszférikus, epikus szerkezeteket klasszikus hatásokkal ötvöző extrém metal felé mozdult el. A második nagylemez ismét sokat váratott magára, idén novemberben látott napvilágot. A Where’s the Point of No Return hat új szerzeményt és a 2013-as Behind the Mirrors frissített változatát tartalmazza. A felvételek Losonczi Péter gitáros irányításával készültek. A tisztább, modernebb hangzás – különösen a Behind the Mirrors új verziója – jól mutatja, mennyit fejlődött a produkciós szemlélet 2013 óta. Nyilvánvaló, hogy a zenekar nem grandiózus stúdióhangzásra törekedett, hanem saját világát akarta hitelesen közvetíteni: atmoszférikus, személyes, introspektív, ugyanakkor súlyos és következetes. Az új anyag a dallamos doom/death zenék kedvelőinek egyértelműen a svéd melodikus death metal és a brit gothic metal hagyományaira építő dalokat kínál – sokszor kifejezetten direkt formában. Az In Flames – Dark Tranquillity vonalról érkező energikus, harmóniákban gazdag zenei világ, valamint a Paradise Lost – My Dying Bride tengely nyomasztó atmoszférái és melankolikus dallamvezetései kéz a kézben járnak, és ez adja az anyag legfőbb karakterét. A dalszerzésben és a hangszeres munkában van annyi sajátos íz, hogy az egész ne váljon puszta tisztelgéssé. Gondolok itt olyan megoldásokra, amelyek a korszerűbb extrém zenékben számítanak natívnak: tremolópengetés, disszonáns akkordmenetek, kromatikus futamok, szinkópált, groove-os riffek, súlyos, masszív hangzás vagy zajszerű textúrák. Alex éneke – pontosabban hörgése – kevés variációt mutat, egysíkú, így a változatosság oroszlánrészét a hangszeres munka és a kompozíciós ívek biztosítják. A gitárok váltakozó súlya és dallamossága, a ritmikai váltások és a sötét atmoszférát építő részek tartják fenn a figyelmet. A lemez tehát nem az ének sokszínűségére, hanem a hangszeres dinamika és a stíluskeresztezések erejére épít. Hosszú távon nem az én világom, de értékelem a muzsika finom kidolgozottságát és az eltalált egyensúlyt. Úgy gondolom azonban, hogy a változatosabb ének még magasabb szintre emelhetné a produkciót. TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2025/11. számából.

megtekintés     »     crowhill tales