TYKETTO – Visszatérés Budapestre

2026. 05. 07. 18:20   »   interjú   »   U2605

szöveg: Kiss Daniella   
»   fotó: Davey Rocks

A Tyketto a dallamos hard rock egyik kultikus neve, bemutatkozó lemezük, a Don’t Come Easy pedig több mint három évtized után is a műfaj klasszikusai közé tartozik. Új albumuk, a Closer To The Sun megmutatja, hogy a zenekar továbbra is lendületben van, és nem nosztalgiából építkezik, hanem ugyanabból a pozitív energiából és nagyívű dallamvilágból, amely mindig is a védjegyük volt. A banda karizmatikus énekesével, Danny Vaughnnal a dalszerzésről, a Tyketto örökségéről és egy különleges budapesti Iron Maiden-emlékről is beszélgettünk. Nemrég jelent meg az új Tyketto-album, a Closer To The Sun. Milyen hatással volt az új felállás a dalszerzésre? „Chris és Harry is hozott zenei ötleteket a lemezhez, de a bandán kívül is elég sok szerzőtárssal dolgoztam együtt. A Starts with a Feeling például Jim Peterikkel, a Survivor dalszerzőjével közösen született – szerencsés vagyok, hogy megvan a telefonszáma. Ezúttal kifejezetten szerettem volna egy kicsit felrázni a dolgokat. Egy Tyketto-albumnál nem feltétlenül az a célom, hogy minden dal alapötlete tőlem származzon – erre ott vannak a szólólemezeim. A Tykettóban sokat hozzáad a végeredményhez, ha mások is behozzák a saját zenei világukat, és olyan irányból közelítenek a dalokhoz, ahonnan én talán nem tenném. Ettől nemcsak gazdagabbak lesznek a számok, hanem maga az alkotófolyamat is izgalmasabbá válik. Ez az album tehát abszolút csapatmunka volt. Mindenki beletette az idejét, ötleteit és a saját személyiségét, én pedig nagyon büszke vagyok arra, amit együtt létrehoztunk.” Az évek során nagyon hűek maradtatok a saját hangzásotokhoz. Ez tudatos döntés volt, vagy egyszerűen így jön belőled legőszintébben a zene? „Valószínűleg mindkettő. Alapvetően sosem változott meg az, ahogyan dalokat írok, bár időnként szeretek más zenei világokba is belekóstolni, de erre valók a szólólemezek. Amikor nekiálltunk az új anyagnak, nem az volt a cél, hogy megírjunk még egy Don’t Come Easyt. Az első album árnyéka úgyis mindig ott lebeg az ember felett. Ugyanakkor sokat beszélgettünk arról, miért maradt az a lemez ennyi ember számára ennyire fontos. Nem vagyunk hatalmas zenekar, ezért őszintén elkezdtük boncolgatni, mitől tartják még mindig klasszikusnak, és mi van benne, amitől 35 év után is működik. Végül arra jutottunk, hogy a Don’t Come Easy alapvetően nagyon felemelő. Jó érzés hallgatni: beteszed az autóban, elindulsz, és egyszerűen hagyod, hogy szóljon. Ebből az energiából szerettünk volna valamennyit áthozni az új albumba is. Nem lemásolni akartuk, hanem újra megteremteni azt a fajta örömöt és lendületet. Szerintem sikerült.”

Mindig vékony a határ aközött, hogy egy zenekar hű marad önmagához, vagy már elkezdi ismételni magát. Mennyire figyeltetek erre a lemez készítése közben? „Próbálok ezen nem túl sokat görcsölni. Persze előfordulhat, hogy dolgozunk egy új dalon, és valaki megjegyzi, hogy talán már egy kicsit túlságosan hasonlít a Seasons című számunkra. Ilyenkor nyilván tudjuk, hogy nem ebbe az irányba kell továbbmenni, de őszintén szólva ilyesmi ritkán fordul elő. Szerintem a Tykettóval szerencsénk volt, mert soha nem akartunk trendeket követni. Amikor a zenekarok elkezdtek grunge-osabbak, súlyosabbak és sötétebbek lenni, mi nem vettünk fel hirtelen koszos pulóvereket, és nem próbáltunk valami lepusztultabb, dühösebb verzióvá válni. Kihoztuk a Strength in Numberst, ami továbbra is felismerhetően Tyketto-lemez volt. Nálunk ez inkább ösztönös. A zenénk rengeteg hatásból táplálkozik, a Def Leppardtól az Eaglesig sok minden bekerül a képbe, de mivel ezek mind olyan zenék, amelyeket őszintén szeretek, és amelyek tényleg jelentenek nekem valamit, a végeredmény is őszinte marad. Éppen ezért szól továbbra is úgy, mint mi.” A Tykettónak nagyon hűséges rajongótábora van, különösen Európában. Szerinted mi az, ami ennyire megfogja az embereket a zenétekben? „Nagyon elkötelezett rajongótáborunk van, amiért hihetetlenül hálásak vagyunk, mert nem vagyunk nagy zenekar. Valójában a rajongók tartották életben a Tykettót ennyi éven át. Ha egy dolgot kellene kiemelnem, azt mondanám, hogy alapvetően pozitív energiát képviselünk. Ennél az albumnál ezt már az elején tudatosan eldöntöttük. Egy éve kezdtünk dolgozni rajta, és a világ akkor is elég ijesztő hely volt – és ez azóta sem sokat változott. Írhattam volna erről is, és máskor foglalkoztam már hasonló témákkal, de ennél a lemeznél inkább azt éreztem, hogy jó lenne egy kicsit kiszakítani az embereket ebből a nyomasztó hangulatból, és egy kis menedéket nyújtani nekik. A dalaink alapvetően pozitív kicsengésűek, és szerintem erre az emberek nagyon erősen reagálnak. A másik pedig – és ezt minden szégyenérzet nélkül mondom –, hogy nagyon jó koncertzenekar vagyunk. Aki eljön a bulijainkra, látja, hogy nem pózolunk, és nem rutinból nyomjuk le a műsort. Imádjuk ezt csinálni, és amíg fent vagyunk a színpadon, mindent beleadunk, ami csak tőlünk telik.” A Don’t Come Easy ma már klasszikusnak számít, de épp egy olyan időszakban jelent meg, amikor az egész zenei színtér átalakulóban volt. Ti hogyan éltétek meg mindezt belülről? „Az egész egyik napról a másikra történt. Egyik nap a Geffen Recordsnál még azt mondták, hogy mi leszünk a következő Whitesnake, a Standing Alone hatalmas sláger lesz, és minden fantasztikus. Másnap berobbant a Nirvana, és hirtelen senkit nem lehetett elérni telefonon. Ennyi volt. Többé nem akartak sem időt, sem pénzt fektetni belénk. Amikor megjelent a Wings kislemezünk, a kiadó azt mondta, nem igazán hisznek a sikerében, és nem akarnak klipet forgatni hozzá. Így végül a saját pénzünkből csináltuk meg a videót. Kegyetlen volt, tényleg. Addigra már az új albumunk, a Strength in Numbers is készen állt. Felvettük, megkevertük, mastereltük, minden megvolt; egyedül a borító nem készült még el. Akkoriban a kiadók még kazettákat küldözgettek a rádióknak, rajtuk mindössze annyival, hogy 'új Tyketto-dal', és ezt ennél a lemeznél is megtették. Aztán a kiadó egyszerűen leállított mindent, és kijelentette, hogy nem adják ki. Ennyi volt. Elköltöttek 575 ezer dollárt az albumra, aztán közölték, hogy »sajnáljuk, viszlát«. Az egyetlen jó dolog, amit tettek, az volt, hogy engedélyt adtak, hogy keressünk valaki mást, aki megjelenteti. Ez eltartott pár évig, de végül Európában a Music for Nations kiadta a lemezt, és ez tartotta életben a zenekart. De visszatérve az eredeti kérdésedre: az egész azonnal történt. Igazi gyomros volt, és senki sem volt rá felkészülve.” Szoktál azon gondolkodni, mi történt volna, ha az a lemez akár csak pár évvel korábban jelenik meg? „A Tyketto eredeti dobosa, Michael és én a mai napig legjobb barátok vagyunk. Szinte minden nap beszélünk, és gyakran eljátszunk a gondolattal, mi lett volna, ha másként alakul. Egyszer rám nézett, és azt mondta: »Szerintem ha igazán nagyok lettünk volna, egyikünk ma már nem élne.« Szóval lehet, hogy így volt jobb. (nevet) A siker mindent megváltoztat, és nem feltétlenül jó irányba. Nem mondom, hogy néha nem kívánom, bárcsak másképp alakult volna, de az életemnek ezen a pontján már másképp tekintek a dolgokra. Hihetetlen, de 35 évvel később újra lendületben van a zenekar. Nem keresek annyi pénzt, hogy Lamborghiniket meg házakat vegyek, de úgy élhetem az életemet, hogy azt csinálom, amiről már nagyon régen kiderült, hogy van hozzá némi érzékem. Ez nekem rengeteg örömet ad, és ha szerencsés vagyok, másoknak is ad valamennyit. Ennél azért lehetne rosszabbul is végigmenni az életen.” A Forever Young a mai napig nagyon sokat jelent a rajongóknak. Neked hogyan változott a viszonyod ehhez a dalhoz az évek során? „Elég hullámzóan alakult a kapcsolatom ezzel a számmal. Bármit csinálok – szólóban, akusztikusan, duettben vagy bármilyen más formában –, el kell játszanom, és emiatt évekig volt bennem némi ellenállás vele szemben. Úgy voltam vele, hogy még csak nem is ez a legjobb dalom. (nevet) Jó esetben a korral némi bölcsesség is jár, és rájöttem, hogy amikor az ember megír egy dalt, majd kiengedi a világba, az onnantól már nem csak az övé. Innentől már nem azt néztem, mit jelent nekem ez a szám, hanem azt, mit jelent a közönségnek, és elkezdtem figyelni az arcokat a tömegben. Tudják, hogy a koncert végéig nem fogjuk eljátszani, de amikor végre megszólal, mintha varázsütésre történne valami. Beindul az ugrálás, felragyognak az arcok, és látom, hogy ez a dal még mindig boldoggá teszi őket. Ezért ma már tényleg szeretettel tekintek rá.” Az elmúlt évtizedekben a zeneipar csúcsait és mélypontjait is megélted. Mi vitt tovább a nehezebb időszakokban? „Őszintén szólva a nehezebb időszakok egy részében semmi, mert egyszerűen abbahagytam. 1995 végén visszavonultam a zenéléstől. Kiléptem a Tykettóból, és azt hiszem, 1996-ban még csináltam egy lemezt afféle projektként, de utána 2000-ig semmi komolyabb zenei dolgot nem vállaltam. Ennek részben az volt az oka, hogy a zeneipar nem egy kellemes hely. Tele van rossz emberekkel. Persze vannak jó emberek is, akiket valóban érdekel a zene és az előadók sorsa, de a tenger alapvetően tele van cápákkal, nekem pedig elegem lett ebből. Ez viszont nagyon nehéz volt, mert közben soha nem szűntem meg zenésznek lenni. Folyamatosan írtam, még akkor is, amikor azt gondoltam, hogy többé nem fogok hivatásszerűen zenélni. Aztán 2000-ben kiadtam az első szólólemezemet. Nem voltak elvárásaim, és csak egy nagyon kis közönség figyelt fel rá, de ez is elég volt ahhoz, hogy folytassam. Ahogy korábban is mondtad, nagyon elkötelezett rajongótáborunk van, és közülük többen ma már a zenekar körüli munkában is segítenek, legyen szó közösségi médiáról, kapcsolattartásról vagy bármi másról. Mindig is nagyon közvetlen volt a viszonyunk a rajongókkal. Szinte mindenkit ismerek a közönségből, és sokszor már olyan személyes a kapcsolatunk, hogy simán megkérdezem tőlük, hogy van az anyukájuk. (nevet) Azért tértem vissza, mert zenész vagyok, és nagyjából ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek. Minden más, amit közben csináltam, gyári munka volt – targoncát vezettem, meg hasonlók. Tisztességes munka, persze, de nekem nem adta meg azt a fajta kiteljesedést, amit a zene.” Szerinted a zenei siker inkább időzítés, tehetség vagy kitartás kérdése – vagy mindhárom együtt kell hozzá? „Ezt ma már igazából senki sem tudja. Néha fiatalabb zenekarok kérdezik tőlem, mi legyen a következő lépésük, én pedig mindig bizonytalan vagyok, mit mondjak nekik, mert ma már senki sem érti igazán, hogyan működik ez az egész. Régen – akár jó volt ez, akár rossz – volt valamiféle menete a dolgoknak. Ma már ez nincs így. A streaming, a könnyen elérhető technika, az, hogy az ember a telefonjával is tud jó videókat készíteni, és a rengeteg terjesztési lehetőség egyszerre áldás és átok. A jó oldala az, hogy egy nagyon kevés pénzből dolgozó zenekar is el tud jutni az emberekhez, és fel tudja hívni magára a figyelmet. A rossz oldala viszont az, hogy valószínűleg soha nem fog igazán pénzt keresni vele. A Spotify ezt a lehetőséget gyakorlatilag tönkretette, mert az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a zene ingyen van. Nem fognak hirtelen elkezdeni fizetni érte. Ha holnap betiltanák a Spotifyt, nem hiszem, hogy az emberek másnaptól megint tömegével vennék a lemezeket. Ez szomorú, mert zenét készíteni is pénzbe kerül.” Ha már a tanácsoknál tartunk, mit mondanál a fiatalabb önmagadnak, ha visszamehetnél az időben? „Valószínűleg azt mondanám magamnak, hogy vegyek vissza egy kicsit. Nagyon sokáig borzasztóan intenzív voltam, és nem volt könnyű velem együtt dolgozni – egyszerűen azért, mert annyira fontos volt nekem minden. Az ember azt akarja, hogy minden tökéletes legyen, de az élet nem így működik. Szóval ott lenne az a kis hang, ami azt mondja: »nyugi, ezen is túl leszel, minden rendben lesz, és 35 év múlva is itt állsz majd«.” Most, hogy megjelent az új album, mire számíthatnak a rajongók a közelgő turnén? „Egyre nehezebb setlistet összeállítani, de bárhogy rakjuk össze, valaki úgyis panaszkodni fog. Egyszerűen lehetetlen mindenkinek megfelelni. Idén megtanultam, hogy a boldog élet egyik titka az, hogy nem szabad elolvasni a kommenteket. (nevet) Viszont mindenképpen szeretném, hogy a Closer To The Sun komoly szerepet kapjon élőben. Jelenleg hat dalt tanulunk az albumról, és a brit turnén az a terv, hogy esténként négyet játszunk belőlük, a számokat pedig estéről estére cserélgetjük. Így látni fogjuk, mely dalokra reagál jól a közönség, és melyekre kevésbé. Mire Európába érünk, már elég pontosan tudni fogjuk, mi működik igazán. Ugyanakkor a koncert a közönségről szól, tehát meg fogják kapni azokat a dalokat is, amelyekért biztosan eljönnek, többek között a Wingset, a Standing Alone-t és a Forever Youngot. A rajongói kedvenceket nem lehet kihagyni, hiszen végső soron miattuk állunk színpadra. Az európai szakasz a Black Star Riders­szel közös headliner turné lesz, nagyjából 13-14 állomással, és sok olyan városba is ellátogatunk, ahol korábban még nem játszottunk, köztük Budapestre. Amit biztosan nem fogtok látni, az egy csapat kerekesszékes fickó. (nevet) Elég aktívak vagyunk a színpadon, és ezt élvezzük is. Amit még érdemes tudni egy Tyketto-koncertről, ha valaki még sosem látott minket élőben, az az, hogy szeretjük megénekeltetni a közönséget. Én leszek a kórusvezető, és el fogom érni, hogy mindenki velünk énekeljen – akár értitek a szöveget, akár nem.” A Tykettóval most fogsz először Budapesten fellépni, de 1986-ban már jártál itt a Waysteddel, az Iron Maiden előzenekaraként. Van olyan emléked arról a látogatásról, ami máig megmaradt benned? „Igen, nagyon régen volt, de emlékszem, hogy a magyarok rendkívül kedvesek voltak, és szinte otthon éreztem magam. A Dunára nyíló kilátás, a Parlament, a Budai Vár és az egész város látványa elképesztően gyönyörű volt. Korábban sosem láttam ehhez foghatót. Ráadásul akkor játszottam addigi életem legnagyobb közönsége előtt, és az ilyet az ember nem felejti el. Akkoriban teljesen más világ volt. Azt sem tudom, hogy bármelyik lemezünk legálisan kapható volt-e Magyarországon, szerintem minden a feketepiacon ment. Emlékszem, Ausztria felől érkeztünk, és a határ úgy nézett ki, mintha egy régi filmbe csöppentünk volna: csíkos sorompók az úton, őrök a tornyokban, és mindenki minket figyelt. Az egyik őr kihajolt egy fegyverrel, ellenőrizte a papírjainkat, körülnézett, aztán megkérdezte, van-e Waysted-pólónk. Persze adtunk neki egyet, ő pedig betűrte az egyenruhája alá, és próbálta úgy elrejteni, hogy senki ne vegye észre. Elképesztő volt. (nevet) A határnál tankok gyakorlatoztak, úgyhogy elsőre tényleg olyan érzés volt, mintha egy másik világba érkeztünk volna. De amint távolabb kerültünk a határtól, újra Európában éreztük magunkat. Szóval nagyon várom, hogy ennyi év után vissza­térjek.” Ha már szóba került az Iron Maiden, van kedvenc pillanatod a közös turnéról? „Sok van, de csak néhányat mesélhetek el közülük. (nevet) Az egyik kedvenc emlékem arról a turnéról Bruce Dickinsonhoz kötődik. Ahogy biztosan tudod, Bruce nagyon komolyan vív, és valahogy megtudta, hogy tinédzserként én is vívtam. Ráadásul nem is akárkinél, hanem a világ egyik leghíresebb edzőjénél, a francia Michel Alaux-nál. Addig nagyjából annyi volt köztünk, hogy »helló srácok, hogy vagytok?«, de amint Bruce megtudta ezt rólam, azonnal rávágta, hogy akkor vívnunk kell. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez tinédzserkoromban volt, körülbelül tizenöt évvel korábban, de ő csak legyintett, hogy nem lesz semmi gond. Szóval valahol létezik egy videó, amin Bruce és én ott állunk maszkban, teljes felszerelésben, ő pedig gyakorlatilag szétrúgja a seggem. Elég szürreális élmény volt turné közben vívófelszerelést húzni és kardozni. Gondolom, az emberek nem pont így képzelik el, mi folyik a backstage-ben. (nevet) De ez Bruce-ról is sokat elmond. Úgy tűnik, ő semmit sem csinál félgőzzel. Igazi természeti erő, egészen különleges ember, és nagyon tisztelem. Minden este megnéztem a Maident, egyetlen koncertjüket sem hagytam ki, mert minden alkalommal tanulni lehetett belőle. Budapesten 40 ezer ember előtt játszottak, és amikor elkezdték a The Number of the Beastet, el sem tudtam képzelni, hogy bárki is beszélne angolul. Aztán amikor elindult az intró, az egész közönség szóról szóra mondta a szöveget. Ott álltam a színpad oldalán, és arra gondoltam, hogy ha létezik az ördög, akkor most biztosan megjelenik. Hátborzongató volt, erőteljes, és egyszerűen elképesztő.” TARTALOM VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/05. számából.

megtekintés     »     tyketto