SPELL: Wretched Heart

2026. 05. 09. 13:03   »   kritika   »   U2606

kiadó: Bad Omen Records   
»   szöveg: Schmidt Péter

Legyen szó akár az underground világáról, akár a mainstreamebb közegről, Kanada számos különleges, adott esetben furcsa előadót és zenekart ajándékozott már a világnak (neveket inkább nem sorolnék, hosszú a lista). A föld alól feltörekvő formációk sorát gyarapítja a vancouveri Spell is, akik első két lemezükön még amolyan korai Rush-gyökerű, ősprogos hard rock/protometal muzsikát nyomtak a klasszikus Blue Öyster Cultra hajazó felhangokkal, majd a hármas sorszámú 2020-as Opulent Decaytől kezdve ezt a világot kezdték el színesíteni szolid dark/gothic vonalas és wave-es, posztpunkos fűszerekkel. A négy évvel ezelőtti Tragic Magic korongon ez a törekvés még markánsabban jelent meg, ám a kétfajta irányvonal szimbiózisa mostanra érett csak be igazán. Ebben minden bizonnyal szerepet játszik az is, hogy Gabriel Tenebrae gitáros/billentyűs személyében tavalyelőtt új arc érkezett a fedélzetre, akivel az eddigi trió felállás immáron kvartetté bővült. Az új nótakollekció változatosságának pedig jót tesz a billentyűs hangszerek minden eddiginél tudatosabb, átgondoltabb használata is, éppen úgy, mint a vokális témák egymás közti okos elosztása (a négyből hárman énekelnek, ki többet, ki kevesebbet). A klasszikus időket idéző 41 perc/10 dal zenedózis pont ideális, a lemezborítóhoz passzoló nyúlós-ködös-pókhálós atmoszféra pedig kimondottan megkapó lehet az ilyesmire fogékonyaknak. Az aktuális promófotók szintén nyújthatnak némi támpontot ez ügyben – ezek egyébként a Tribulation pár évvel ezelőtti „dizájnját” idézik, a kelleténél egy kicsit erősebb vizuális párhuzamosságokkal. De a lényeg végső soron nem ez, hanem a muzsika, amivel mára úgy nagytotálban abba a táborba pozicionálták magukat, ahol pl. az Unto Others, a Sumerlands, az In Solitude (RIP), sőt bizonyos tekintetben a korai Ghost is tanyáznak illetve tanyáztak. A Rush, illetve konkrétan az énekben Geddy Lee hatása ugyan még mindig megvan, de ez a jelenlét már nem annyira markáns, mint a korai érában, az összkép kétségtelenül színesebb és változatosabb lett az évek múlásával. A nyitó Dark Inertia egyértelműen a Spell karcosabb, horzsolóbb oldalát mutatja meg, és ide húz pl. a Savage Scourge is, míg mondjuk a kettes Lilac vagy kicsit később az Unquiet Graves több teret engednek a gótos, darkos elemeknek. Nekem személy szerint azonban az In Duress hangulatos szintis átvezetése után érkező, záró címadó tetszik leginkább, amiben talán a legjobban kerül egyensúlyba mindaz, amit fentebb körülírni próbáltam. Ennek a dalnak a méltóságteljes, komolyan hömpölygős tempója különösen jól lett eltalálva. Az eredetileg adni szándékozott erős nyolc pontot is ez tornázta fel végül kilencesre. Megnézném őket élőben, de nagyon. LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     spell