SEVENDUST: One

2026. 05. 10. 08:02   »   kritika   »   U2605

kiadó: Napalm Records   
»   szöveg: György Zoltán

A Sevendust még a ’90-es évek végén a grunge romjain és az egyre népszerűbb nu metal hullámain indult, és valójában ezt a kettősséget mindig megtartották a zenéjükben, ez volt az, ami kicsit kiemelte őket a rengeteg akkori divatbanda közül. Nagyot is durrantottak akkor vele, volt idő, amikor még a Grammy-jelölésig is eljutottak, de mára – ahogy a zenei világ változik – ők is áttelepültek a stadionokból a kisebb klubokba. Ezt a stíluskeveredést egyébként a mai napig megtartották, továbbra sem lehet rájuk fogni a vegytiszta nu metal jelzőt, köszönhető ez elsősorban Lajon Witherspoon hangjának és énekstílusának. Talán származása az, ami ad egy plusz réteget a hangjának, de sokkal inkább hallom bele pl. Doug Pinnicket (King's X), mint a saját színterének nagyjait. Nem is az orgánuma az, ami hasonlít, sokkal inkább a hangképzése, de tény, hogy Witherspoon témái kiemelkednek kortársai közül. A 15. stúdióalbumukat hozzák már ki, megbízható tempó, megbízható zenekar, és ennek most sajnos egy kicsit negatív felhangja is volt. Tényleg megbízható a minőség, amit albumról albumra produkálnak, éppen ezért kicsit megúszós is, kimagasló eredmények nélkül, cserébe viszont vállalhatatlan munkát sem kapunk tőlük. Belehallgattam most újra az életmű pár lemezébe, és valójában sokszor nemhogy a lemezek sorrendjét, de akár lemezeken belül a dalaikat is cserélgetni lehetne. Hogy az most tényleg egy megbízható, állandó minőség vagy az unalmas középszer, csak attól függ, hogy a poharat felig üresnek vagy telinek látod. Előlegezzük meg a félig telit, és nézzük az új lemezt. Az előző anyaggal ellentétben itt nyoma sincs a finomkodásnak – levedlették azt a szörnyű Imagine Dragon-hatást –, az albumnyitó One egyből megdörren. Érzek benne egy csipetnyi extreme metalos ízt is, de tényleg csak egy csipetnyit inkább a finom samplareknek és a refrén előtti kiállásoknak köszönhetően. Ez egyébként később is tetten érhető a lemezen, de nem kell megijedni, nem váltottak stílust, és valójában a posztnu bandáknál ez egyébként is stílusjegy. Az Unbreakable megidézi szinte hangról hangra a korai Linkin Parkot, a stílus szerelmesei között biztos, hogy nagy sláger lesz. Kiemelkedő a Threshold az enyhén keleties témájával. Tényleg csak jelzés értékű, de úgy az énekben, mint a gitárban visszaköszön. Finom húzás, számomra az album csúcspontja. Csakúgy, mint az azt követő We Won, a kicsit komplexebb, King’s X-es, vagy POD-s témájával. Aztán a Blood Price-ban ténylegesen megidézik az extreme metalt is némi Cavaleraékat idéző hörgés kíséretében, és azt kell mondjm, nem volt rossz, pláne, hogy ezt azonnal ellenpontozza az albumzáró Misdirection. A Rammstein Deutschlandjának végét idéző baljós szintifutamok, kicsit progos témák, nyakon öntve egy kis rádiós poppal. Érdekes lett, végre valami váratlan, el is érte a dal, hogy újraindítsam a lemezt! Ezek, az ilyen dalok, amiből többet vártam volna, hogy kicsit több víz legyen abban a képzeletbeli pohárban. Összességében tényleg Witherspoon hangja menti meg a lemezt, illetve még valami: Clint Lowery gitárjátéka. Nem szokás őt a nagy gitárhősök közt ünnepelni, de pont annyival több az ő játéka egy átlag nu metal gitárostól, mint amennyire Witherspoon is kiemelkedik ének terén. Nem fél váratlant játszani (pl. a már említett Threshold témája), sokszor amikor azt várod, hogy a pincébe megy le a mélyekért, magasat játszik stb. Érdemes külön odafigyelni a játékára az album hallgatása közben. Ha rajongó lennék, biztos adnék minimum egy nyolcast a lemezre, ha nagyon szőrös szívű kritikus, akkor csak egy hatost. De mivel egyik sem vagyok, legyen az arany középút, egy megúszós hetes. × × × „Tipikus Sevendust-album a One, hozza mindazt, amitől szerethető volt ez a posztgrunge-zenekar, ám 2026-ban már éppen ettől kiszámítható és érdektelen.” – Gyuricza Ferenc / 6 pont __ További véleményeket olvashatsz a májusi számunkban és az Underworld Klub felületén.

megtekintés     »     sevendust