Bandwagon (A nagy turné)

2026. 05. 13. 13:49   »   kritika   »   U2606

szöveg: Uzseka Norbert

A Bandwagon kultikus film, és ha nincs Zsolt barátom, tán soha nem is hallok róla, s pláne nem látom, mert jószerével beszerezhetetlen, megtalálhatatlan – neki valami távol-keleti kiadású, aligha hivatalos DVD-n sikerült beszereznie. Ő amúgy látta magyar szinkronnal is, és azt mondja, nem is volt rossz (a ’90-es években még elég erős volt ám a magyar szinkrongyártás), de hozzám angol nyelven és felirattal jutott el. És talán már sejti az olvasó, hogy nagyon tetszett, különben minek írnék egy ilyen obskúrus, 30 éve megjelent (ill. ’93-ban, hat hét alatt forgatott) filmről. Az eredeti cím, bár lehet több értelmezése is, nyilván a zenekari kisbuszra utal, mely ugyan ebben a filmben nem Barkas (Amerikában olyan nem terem), de persze a klasszikus lerobbanós „poén” is benne van. A magyar címet adó, számomra ismeretlen személy nyilván mintegy kényszeresen alkalmazta a turné szót, utalva korábbi fontos koncertfilmekre ill. zenélésről szóló mozikra – ugyanakkor tény, hogy van benne turné. A sztori önmagában már három évtizeddel ezelőtt is lerágott csont volt. Fiatalok zenekart alapítanak, végigjárják a „kötelező” köröket (persze a filmben ezt zanzásítva látjuk), aztán elkezd futni a szekér, aztán történik ez meg az meg amaz. Persze van benne szerelmi szál is, sőt, szakítás, mert pop/rock zenét nyilván nem is lehet anélkül írni. Meg bandán belüli konfliktusok (eleve négy eléggé egyedi csóka alkotja a zenekart), pénzéhes menedzser, meg egy másik szakértő (bizonyos Linus Tate), aki viszont tényleg segít a srácoknak, és aki annyira furcsa fazon, hogy simán a film legemlékezetesebb karaktere. És a többi. Viszont. Az egész valahogy hiteles. Látszik, hogy kevés pénzből készült, a színészek zöme kezdő, akárcsak a rendező-forgatókönyvíró, John Schultz. De amit elmesél és ahogy, az valós. Aztán ott a filmzene. Zenéről szóló filmbe nyilván kell zene, és bár van példa arra is, hogy valódi zenekarok valódi dalait játssza a fiktív banda, ide egy Greg Kendall nevű fazon olyan jó kis számokat írt, hogy azok miatt is nagyon lehet szeretni a Bandwagont. A filmbeli csapat ultrapopnak nevezi a zenéjét, szerintem amolyan kissé alternatívba hajló pop-rock, ami még nekem, metalosnak sem érződik nyálasnak. A film hangulata, külsőségei illenek amúgy a grunge-korszakhoz, amelyben játszódik, de zeneileg nem olyan – s a film sem depresszív. Viszont vannak benne nagyon jó poénok, de mélyre menő mondatok, jelenetek is. Csomó olyasmi, amit világszerte rajongók ezrei kellene, hogy egymás közt idézgessenek, csak hát, ki tudja, miért, a film egyáltalán nem lett sikeres. Schultz részint a saját élményeire alapozva írta a forgatókönyvet, ő volt ugyanis a film helyszínéül is szolgáló Raleigh-ben (Észak-Karolina állam) alakult The Connells dobosa, ám kivált onnan, mielőtt a csapat felvette volna első albumát. Tette mindezt azért, hogy filmrendező legyen belőle. Ám a Connells énekese, Doug MacMillan játssza az enyhén gandalfi Linus Tate-et. A sors különös fintora, hogy a The Connellsnek lett egy hatalmas slágere (legalábbis Európában, mert Amerikában sehogy sem sikerült az áttörés), a ’74-’75, ugyanakkor, amikor ezt a filmet forgatták, ám azt a sikert sosem tudták megismételni, Schultz viszont aztán olyan, harmadvonalbeli filmeket rendezett, mint az Őrjítő szerelem, a Féktelen balfékek vagy az Ufók a padláson. Ezekre méltán nem emlékszik senki, ellenben a Bandwagon ott van a legjobb rockzenekaros filmek között, s legfőképp azért, mert van benne szív és lélek. (Miután megírtam ezt a cikket, kiderült, hogy mégis meg lehet találni a neten a filmet magyar szinkronnal, ámbár elég gyenge minőségben.) LETÖLTÉS VÁSÁRLÁSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     filmklub, bandwagon