TIM „RIPPER” OWENS / PAUL QUINN / DARK HORSE PROPHET – Bp., Analog Music Hall

2026. 05. 14. 07:20   »   beszámoló   »   U2606

szöveg: Schmidt Péter

Jó pár alkalommal járt már nálunk szólóban a leginkább a Judas Priest és az Iced Earth egykori énekeseként ismertté vált Tim „Ripper” Owens – volt, amikor egy évben kétszer is fellépett Budapesten (2010-ben), most viszont egy hosszabb kihagyás után érkezett hozzánk. Amint az várható volt, ha szellősen is, de azért egész szépen megtelt az Analog, a hangzás összességében most sem volt problémás – egyedül a világítást éreztem némiképp hiányosnak, szemből bizony több fényt is elbírtak volna a fellépők. De lássuk sorjában a történteket. Első felvezetésként a Los Angeles-i Dark Horse Prophet lépett a deszkákra, hogy bemelegítsék a hangulatot. Hogy finom legyek, voltak bizonyos hiányosságai a produkciójuknak. A zenei irányvonalat tekintve amolyan metalcore/groove metal egyveleget hallhattunk tőlük, ám a baj alapvetően nem ezzel volt, hanem egész egyszerűen a kivitelezés, a színpadra állítás minősége bizonyult léc alattinak. Maguk a dalaik sem tűntek túlzottan összeszedettnek és céltudatosnak, nem egy helyütt éreztem a nótaszerkezetekben amolyan ötletszerűségeket, és – ami jobban zavart – az élő előadás is meglehetősen pontatlan, néhol kifejezetten széteső benyomást keltett. A hol agresszívebb-üvöltősebb, hol dallamosabb énektémákkal akadt a legtöbb gondom, ezek bizony néhol már bántóan hamisra és fülsértőre sikeredtek. Nem tudom, lemezen milyen lehet a csapat, de hogy színpadképesség tekintetében volna még hová fejlődniük, az egyszer biztos. ××× Papírforma szerint nem tűnt jó ötletnek két riffelős-zakatolós metalprodukció közé egy akusztikus műsorral kiálló duó szettjét beilleszteni, de az ex-Saxon-gitáros Paul Quinn és társa, Harrison Young végül egész szépen jöttek ki ebből a kissé abszurdnak tűnő szituációból. Ehhez mondjuk az is kellett, hogy a tíz nótás műsor nyolcvan százalékát Saxon-lemezes dalok lecsupaszított verziói tegyék ki; mindössze két átiratot játszottak csak a The Cardstól, ami amúgy Paul és Harrison, plusz egy dobos arc power blues/rock triója eredendően. Ezeken túlmenően olyan régi klasszikusok „áramtalanított” verziói hangzottak még el, mint a 747 (Strangers In The Night), a Denim And Leather, a Strong Arm Of The Law, a Princess Of The Night, a Wheels Of Steel és a Crusader, illetve az 1988-as Destiny album Cristopher Cross-feldolgozása, a Ride Like The Wind. (A Dallas 1 PM pedig – a konferálás szerint – kimondottan Ripper kérésére került be a műsorba.) A tarajos fejű Harrison Young széken ülve adagolta a basszust, és emellett énekelt is (egész szépen hozva Biff Byford jellegzetes hangszíneit), a kopasz, mosolygós Paul pedig többnyire állva, néha leülve pengette el a dalok gitártémáit. A közönség először inkább kíváncsian figyelgette a pőre produkciót, de aztán ahogy haladt előre a buli, és jöttek sorban az ismerős-klasszikus refrének, egyre hangosabb lett a taps és az együtténeklés. Alapvetően azért inkább egy jópofa pubban tudnék elképzelni egy efféle produkciót, de azt kell mondjam, végül így, ebben a közegben is működőképesnek bizonyult a dolog. ××× A fő attrakciót jelentő Tim „Ripper” Owens személyével és hangjával – ha jól számolom – ez volt a tizenharmadik találkozásom. Annak idején volt szerencsém látni őt mind a Judas Priest, mind az Iced Earth, mind pedig a Beyond Fear énekeseként, illetve Yngwie Malmsteen szólócsapata frontján, továbbá ott lehettem az összes hazai szólófellépésén is. Sőt, két ízben a KK’s Priest élén ugyancsak elcsíphettem őt. Mindezt azért írom le, mert valahol döbbenetes volt már sokadjára látni, hogy közel három évtized elmúltával is mennyire jól sikerült a hangját konzerválnia, illetve – néhány évnyi diszkrét túlsúly után ügyesen visszafogyva – a fizikai kondícióját megőriznie. Pedig ő aztán tényleg nem kíméli magát meg a hangszálait, ilyen-olyan konstellációkban folyamatosan rengeteget koncertezik, ami több szempontból sem lehet éppenséggel sétagalopp, pláne azzal a hangi igénybevétellel, ami az énekstílusával jár. Ami változott, az a frizura: Tim ezúttal csillogóan kopasz fejjel jelent meg, már persze amikor a szokásos baseball-sityakot időnként levéve ezt láttatni engedte. Ami a műsort illeti, ott sajnos nagyrészt kikoptak a korábbi években még jellemző, igazi különlegességek, amit némi csalódottsággal kellett konstatálnom. Iced Earth-, Charred Walls Of The Damned-, Beyond Fear-, netán Malmsteen-nóta egyáltalán nem volt, és a 2009-es szólólemezről meg a 2022-es EP-ről sem játszottak semmit. Lényegében a Judas Priest Halford-érájának instant klasszikusaiból kaptunk egy jó csokorravalót (Metal Gods, Painkiller, A Touch Of Evil, Breaking The Law, Living After Midnight, Diamonds And Rust, The Green Manalishi – nem ebben a sorrendben), illetve volt még a Jugulator/Demolition korszakból a One On One (ez volt az indítás) és a Burn In Hell is. A szett zöme tehát különösebb újdonsággal nem bírt, legalábbis azok számára, akik párszor már látták a frontembert szólóban, vagy a Priest bármelyik inkarnációját. Valódi csemege-faktorral mindössze két szerzemény bírt ezúttal: az egyik a Rocka Rolla albumos(!!) Cheater egy brutálabbra vett verziója volt, amit Ripper amolyan titkos favoritként konferált fel, a másik pedig a Jugulator nóta, amit a Judas Priest – tudomásom szerint – élőben soha nem játszott. Azért ezeknek tudtam örülni rendesen, na. Illetve jó volt hallani még a KK’s Priest repertoárjából egyetlenként elővett Hellfire Thunderboltot is, ami szintén egy kellően energikus, ide illő szerzeménynek bizonyult. Ami ezek után szerencsésen ellentételezte számomra a cseppet kiszámítható setlistet, az maga a zenészgárda színpadi teljesítménye volt. A négy fickó (tudtommal mindannyian olaszok) ugyanis talán a legjobb kísérő zenekar volt, akiket valaha Tim mögött szólóban láthattam – baromi feszesen, ütősen és pontosan, szinte hibátlanul tolták végig a szettet, mindenféle különösebb látható befeszülés vagy erőlködés nélkül. Ezúttal Ripper kimondottan lelazult és jókedvű hangulatában volt, időnként poénkodott és sztorizgatott is egy keveset, még a gyorsan elhárított mikrofonprobléma sem volt képes megakasztani. Az pedig különösen szimpatikussá tette, ahogy – akár még a dalok közben is – folyamatosan írta alá az első sorokból az orra alá tolt CD borítókat, és fotózott-filmezett a közönségből felnyújtott telefonokkal. Mindeközben pedig, ahogy az imént is írtam, kegyetlen jól énekelt, a műsor első másodpercétől az utolsóig. A végén aztán a Ronnie James Dio emlékének ajánlott Heaven And Hell-lel búcsúzott a brigád – ez Rippertől szintén nem újdonság, de az ő hangjával valahogy más dimenzióban, másfajta árnyalatokkal szólal meg ez a halhatatlan klasszikus. És így is nagyon működik. Mint ahogy végső soron az egész koncert rendben volt alapvetően, az iménti megjegyzéseimmel együtt, avagy azok ellenére. Legközelebb lehet újra erre kanyarodni, lehetőleg majd egy kicsit izgalmasabbra vett, több csemegét rejtő programmal. LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     tim ripper owens, paul quinn, dark horse prophet