CRIPPLED BLACK PHOENIX / TEMPLE FANG – A38 Hajó Tetőterasz

2026. 05. 14. 19:30   »   beszámoló   »   U2606

szöveg és fotó: György Zoltán

Szeretem a meglepetéseket! Jelen esetben ezt a meglepetést úgy hívják: Temple Fang. Sosem hallottam még erről a holland csapatról, de ez a négy hippi fazon már a megjelenésével is figyelemfelkeltő volt, ahogy a lemenő nap fényében felsétáltak az A38 tetőteraszára. Ráadásul van egy fétisem: ha meglátok egy Rickenbacker basszusgitárt, onnantól vélhetően rossz nem lehet a zene, ez csak kiválasztottak hangszere. És ez most is bejött! Olyan varázslatos pszichedelikus rockot tolt a csapat, amit ritkán hallani. Egyrészt a ’60-as ’70-es évek LSD-vel átitatott zenéiben gyökerezik a muzsikájuk (a Hawkind már csak a hangszer miatt is említést érdemel, de van itt Grateful Dead, sőt Pink Floyd is), másrészt tagadhatatlan napjaink posztmetal és/vagy stoner zenéinek a hatása is (Motorpsycho, Kyuss, stb).

Kicsit nézegettem a csapat történetét, olvastam, hogy azért nem készítettek sokáig lemezt, mert hiába voltak saját dalaik, azt az energiát, amit élőben felszabadítanak sokáig nem tudták stúdióban visszaadni. Most már persze van lemez (a Lifted From The Wind című második album alig pár hete jelent meg), de a koncert függvényében meg is tudom érteni ezt az álláspontot. Ezeket a sokszor 15-20 perces dalokat élőben átélni teljesen más, mint otthon a fotelban. Persze ott is működik, csak más, kevésbé intenzív a flash, hogy stílszerű legyek. A koncert végén, amíg bezsákoltam a lemezeiket, sikerült pár mondatot váltani Dennis Duijnhouwer énekes/basszerossal, majd a csapat többi tagjával is, egy végtelenül jó fej, szimpatikus gárdát ismertem meg. Új kedvenc született, és hát valójában ez is az utánuk jövő csodának, a Crippled Black Phoenixnek köszönhető. ××× Megszámolni se tudom hány lemeze, kollaborációja van Justin Greavesnek, ahogy azt se tartom már számon, mikor ki van épp a csapatban. Volt, aki ismerős volt régebbről, volt, aki nem, de egy biztos, hogy az a hét ember most csodát művelt a színpadon. Pedig nem volt ez hibátlan műsor, becsúsztak hamis hangok, Greavesnek egészségügyi problémái is voltak, de pont ettől volt az egész show még emberibb, még családiasabb. A legnagyobb természetességgel borozgattak két dal közben, köszöntöttek szülinapján egy rajongót, vagy épp rögtönzött pantomimbe kezdtek a Vampire Grave intrója alatt. Alig egy hónapja jött ki a banda új lemeze, és talán az eddigi legeklektikusabb, megkockáztatom lehet pont ezért a legjobb lemezük lett a Sceaduhelm. A posztmetaltól a dream popig, a shoegaze-től a dark countryig minden van rajta, ami élőben persze sokkal egységesebb, kvázi metalosabb hangzást kapott, és több dal is teljesen új megvilágításba került emiatt. A nyitó 444-et egy csodálatos szaxofonszólóval vezették fel, és mint egy jó bűvész, innentől nem is eresztett a csapat. Varázsoltak, szó szerint! A két Justin (Graves és Stroms, ének/gitár) uralta a színpadot jobbról és balról, középen az énekesnő, Belinda Kordic, mint egy törékeny kis kobold, kapucnival a fején nézelődött kis szív alakú szemüvege mögül. Különleges élmény őt látni és hallgatni, egyrészt tényleg egyszerűségében is nagyon éteri figura, másrészt hangja sem kimondottan rockos. Inkább hasonlítanám némely északi pop énekesnőhöz, pl. Lykke Li vagy Karin Dreijer Andersson nagyon jó párhuzam tud lenni. Az olyan, a dream pop fiókjába rakható dalok, mint a Hollows End vagy a Colder and Colder, ahogy élőben most megdörrentek, még inkább kiemelték ezt a kontrasztot a zene és az ének között.

Bezár

Bezár

Bezár

Bezár

Külön öröm volt, hogy a setben nem csak az új lemezre koncentráltak (bár, ha az egészet eljátsszák azt se bántam volna!), hanem szépen szemezgettek korai albumokról is. A koncert végére hagyva kvázi best of blokként sorban jött a We Forgotten Who We Are, a Hold On felturbózott változata a basszusgitáros előadásában, zárásként pedig a monumentális Song For The Loved a The Resurrectionists albumról, aminek az eredetiben a Pink Floydra hajazó végét most úgy megtekerte Graves, hogy azt tátott szájjal néztem! Végül mivel maradt még 2 perc tízig, egy rövid kis hardcore-nóta is becsúszott, amiről lövésem sincs mi lehet, de itt még egy röpke circle pit is kerekedett. (Frissítés: egy olvasónk jelezte, hogy ez egy Cro-Mags-dal volt, amit ráadásul Jakab Zoli [Newborn, Bridge To Solace] énekelt! Köszönjük az infót!) És ennyi. Két óra, tizenöt dal, egy tökéletes koncertélmény. Úgy a CBP mint a Temple Fang show-ja felejthetetlen volt. Biztos, hogy bármikor járnak erre, én követni fogom őket. És még egy, fontos dolog: szeretném megkövetni a zenekart. Áprilisban, pár meghallgatás után 8 pontot adtam lemezre. Azóta ez már elérte a maximális 10-et, de a koncert hatására akár már ezt is dupláznám! LETÖLTÉSAz Underworld magazin 2026/06. számából.

megtekintés     »     crippled black phoenix, temple fang, a38 hajó